Kicsit folytassuk amit úgy félbe hagytam egy kis ideje. Igen erről a posztról van szó: A négy betűről.
Igen továbbra is igaz, és ezt kérem a kedves olvasótól is, hogy jegyezz meg, hogy nem tartom normálisnak. Egy szóval sem mondtam, hogy ez a jelenség teljesen normális. Nem, tényleg nem normális ebben maximálisan egyetértünk. Tehát ezt ne kommenteld mert felesleges.
Pörgessük vissza az időt. Negyedik osztályos voltam amikor először láttam közelebbről. Addig csak így idősebb "bácsikat" láttam fél karral, fél lábbal. Ugye ez még az az időszak amikor sokan még éltek a II. világháború és '56 sebesültjei közül. Tehát sokan voltak. De fiatal lányt, aki ráadásul nagyjából velem egyidős előtte soha nem láttam. És ő volt az első akinél láttam, hogy a kezét (már ami megvolt belőle) hogyan használja. Valahogy akkor átfutott, hogy ilyen lenne jó nekem is. Nem tudom miért, nem tudom mitől, nem értem. De ez azóta bennem van és velem él.
Hatodik osztályig kellett várjak, hogy kipróbálhassam. Hatodik osztálytól volt az a helyzet, hogy én már egyedül mentem haza, húgom járt valami különórára (már nem emlékszem mi volt, nem is túl lényeges) és amikor őt elvitték, én heti két nap egyedül voltam otthon. Ki kellett próbálni, milyen lehet egy kézzel. Miután akkor már az egész család (kivéve húgom) rendszeren jártunk túrázni, ide oda. Én akkor kezdtem görkorizni, szóval a fásli az nálunk olyan volt, mint másnál a villa. Szóval volt otthon belőle rengeteg. A módszer az volt, hogy egy fásli tekercset megfogtam a jobb kezemben, egy másikkal meg rákötöztem az ujjaimat. Így kicsit olyan volt, mintha nem lennének ujjaim.
És akkor amíg húgom és anyám nem ért haza így tettem vettem otthon, hetente kétszer. Eleinte csak akkor amikor már készen volt a házifeladat, később már kezdtem megtanulni ballal is írni. Akkor már egyből ahogy haza értem. Egyre jobban megtanultam egy kézzel létezni.
Ezzel kezdődött.