Lassan olyan lesz ez, mintha a cipőboltokról szólna. Pedig nem. De mindig történik valami. Igen beismerem, hogy szeretek cipőboltokban nézelődni, olykor-olykor vásárolni is.

Megint vidéki munkám volt, megint vonattal mentem. Ismét volt bő 2 órám a vissza vonatig. Nem is annyira kisváros vidéken, és a helyi „pláza”. Nem voltam túl jó állapotban (ami miatt mentem, egy zűrős megbeszélés volt. Maga az üzleti megbeszélés nem sikerült túl jól, az ügyfél olyanba akart bele kényszeríteni minket, amit sose vállaltunk, és nem is akar érte fizetni, meg amúgy sincs sok értelme. De ha nem csináljuk meg az egész munkát nem fizeti ki. Nem baj majd a bíróságon folytatjuk, ez olyan ahol az idő ellene van.). Kell valami, amitől kicsit jobb kedvem lesz gondoltam.

Eleve úgy indultam el, hogy számítottam, hogy nem lesz sikeres a megbeszélés, de azért reménykedtem. Ezért a kis hátizsákomba betettem a kedvenc bokacsizmámat, és amikor végeztünk a megbeszéléssel, felvettem, mert megnyugtató számomra. Megláttam egy kisebb cipőboltot ahol nekem tetsző cipők is voltak, és kéne egy kicsit téliesebb, mert ez nagyon jó, de néha kicsit csúszik a talpa (és sokat járok vidékre ahol ez gond). Bementem, nézelődtem. Odajött a 20 év körüli eladó, hogy „azok ott női cipők”. A szokásos válasz: „tudom, de …” itt félbeszakított: „mondom női cipők!”, ezt már kicsit agresszívebb hangsúllyal. Itt már gondoltam, hogy ez nem az én üzletem, tehát jobb lesz távozni. De erre sok időm nem volt, mert odahívta a biztonsági őrt, aki felszólított az azonnali távozásra. Az üzletnek volt egy saját biztonsági őre, de addig olyan helyen állt, hogy én nem láttam. Ekkor kérdőre vontam mindkettejüket, hogy miért probléma, hogy én a női cipőket nézegetem, amikor eleve magassarkúban vagyok, és nézzék meg. A csaj feje egészen vörös lett és ordított (erre rákontrázott az őr is), hogy „itt mi buzikat nem szolgálunk ki!”, és elindultak felém. Elég hamar kint voltam az üzleten kívül, amikor még kiabáltak utánam, hogy ezt én hogyan képzelem, és meg ne lássanak még egyszer itt a városban! Érted az egész városban.

Átmentem a pláza másik végébe, ott volt az egyik nagyobb lánc, nagyobb cipőboltja. Ahol pont volt méretemben az amivel már korábban is szemeztem. És egy kifejezetten, aranyos jó fej fiatal eladó lány, aki segített átpakolni a dobozokat, mert nyilván a 42-es legalul volt. Közben mondtam neki, hogy hát magamnak lesz, de nagyon tetszik. Végül megvettem, és jelenleg úgy áll a zászló, hogy nem volt rossz vétel.

Régen írtam, elég sok munka volt mostanság. Nem volt igazán időm. Meg rágódtam kicsit, hogy melyik legyen a következő történet ezen az úton. Aztán úgy gondoltam, hogy a Gyöngyivel (ahogy én neveztem Gyöngyös) kapcsolatos rövid kalandomról írok. Ez megint olyan, hogy kicsit visszább kell nyúlni az időben.

Talán már a korábbiakból kiderült, hogy én igazán Kőszeg környékén szerettem lenni. Nekem az egy olyan hely, hogy inspirál. Tehát elég sokat jártam oda túrázni, és volt idő amikor tényleg elég jól ismertem. Így adódott, hogy egyik ismerősöm szólt, hogy az ismerősének az ismerőse valamelyik budapesti suliban tanár, és kitalálták, hogy a nyáron szeretnének egy vándortábor extrát szervezni. Hogy akkor még megvolt-e a központi szervezésű vándortábor (meg, hogy most létezik-e nem tudom), de sok számolás és szervezkedés után eljutottak oda, hogy az nekik több ok miatt nem jó. Volt valami német partner iskolájuk, ahonnan szintén jön vagy 30 gyerek, egy marék kísérővel, meg innen is jön vagy 30 gyerek egy másik marék kísérővel. És hogy segítsek a szervezésben és a lebonyolításban. Elvállaltam, mert jó bulinak látszott.

Sok-sok variálás után az lett a végső megoldás, hogy az egyik szülőnek volt valami szállító vállalkozása, és bevállalta, hogy jön egy pótos teherautóval, valami kapcsolaton keresztül szereztek kemping és tábori ágyakat (pont felfért az autóra), meg leszervezték a szálláshelyeket. De a terepi résszel megbíztak engem, hogy találjam ki. Indulás Szombathelyről, itt egy napot eltöltünk városnézéssel majd utána gyalog át Velembe. Ott egyik nap a környéken kirándulások, utána egy pihenőnap. Onnan szintén gyalog Kőszegre. Itt két nap városnézés, múzeumok stb. Onnan tovább egy hosszabb etapban Tömörd, ahol szintén egy pihenőnap, ahonnan megint egy hosszabb etap Bükk-fürdő, ahol egy pihenőnap, majd utána haza. Ez volt a terv. Miután akkoriban ott csatornaépítések, meg mindenféle építkezések voltak és a turista térkép elég bizonytalan volt, ezért kitaláltuk, hogy készítünk egy kis füzetet, amiben ilyen itiner szerűen benne van, hogy merre van az arra. És ezt úgy találtuk ki, hogy miért már nem emlékszem, hogy fordítva megyünk helyszínelni (ez volt a szerencsénk végül) elindulunk Bükk-fürdőről és végig lenyomjuk a távot úgy, hogy Bükk-fürdő - Tömörd, másnap Tömörd-Kőszeg, majd Kőszeg-Velem és Velem-Szombathely. Ez már előre is jó fárasztónak látszott (az is volt). És jön velünk az egyik önkéntes segítő, az iskola egyik tornatanára (Tanár Úr) és az igh. Tanár Nő. Nekem előtte volt egy kis dolgom Szombathelyen és már két nappal korábban elmentem oda, elintézem, amit kellett. És úgy egyeztettünk, hogy minimális cuccot viszünk, hogy gyorsabban tudjunk haladni. Találkozunk Bükk-fürdőn a kempingben délután 4 körül.

Szerencsére, akiknél voltam Szombathelyen autóval átvittek Bükk-fürdőre, így elég korán odaértem. Ez még jóval a mobil telefon előtti időkben volt, tehát ha valaki elindult onnan kezdve nem igazán tudtunk egymásról. Miután én nem vagyok a vízben ülő típus úgy ücsörögtem a Bükk-fürdői buszmegállóban és vártam a buszokat. Az egyik busszal meg is érkezett Gyöngyös. Életemben akkor találkoztam vele először, de valahogy egyből tudtuk, hogy egymásra várunk. Ő egyébként Debrecenben tanult Matek-Fizika tanár szakon. Könnyű volt megismerni, mert ő is komolyan vette, hogy minimál cucc, egy közepes hátizsák, rászíjazva egy polifoam matrac, nálam se volt több. Szóval megérkezett, kicsit még sétáltunk Bükk-fürdőn. Addig nem akartunk a szállással foglalkozni ameddig a Tanár Úr és a Tanár Nő meg nem érkezik. Már estefelé voltunk amikor mégis úgy döntöttünk, hogy egy faházat igénybe veszünk, és nem igazán várunk tovább. Egy kis küzdelem volt a recepcióssal, hogy kettőt foglaltunk, de a többiek sehol. És most mi egyet kérünk és egyet fizetünk.

Arról talán már írtam, hogy egy enyhe fokú szemüveg mániám is van, és Gyöngyösnek egy elég speciális szemüvege volt, ami nekem egyből feltűnt és nagyon tetszett. Este amíg vártuk a tanárokat leültünk a kempingben vagy a közelében valami padra, ahol még azért voltak rajtunk kívül fiatalok. Miről tud beszélgetni egy mérnök hallgató és egy matfiz szakos tanár hallgató? Természetesen a csillagos ég nézése közben eljutottunk a Maxwell-egyenletekig. Romantikus esti beszélgetés? Az egyik közeli padon ülők félve néztek minket. De mi jól éreztük magunkat.

Már jócskán befutott az utolsó busz, de a tanárok sehol. Így elmentünk aludni. Reggel találtunk egy kis cetlit az ajtóba bedugva, hogy „Kicsit eltévedtünk, és csak hajnal öt óra körül értünk ide, most alszunk, majd beszélünk. Aláírás”. Egy ideig néztük a levelet, és nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Végül ez utóbbira esett a választás. Az eredeti terv az volt, mivel Tömördig kb. 25 km a séta, és van mit helyszínelni a térképen. Úgy terveztük, hogy reggel 8 körül gyors reggeli után indulunk. De már jócskán 10 óra volt mire a tanárok előkerültek. Elmesélték, hogy valahogy Sopronban kötöttek ki a vonattal és onnan kicsit körülményes úton jutottak el Bükk-fürdőre, szóval ők fáradtak és az egyik tartalék napot áldozzuk be, majd másnap menjünk. Gyöngyös pillantásában benne volt minden. Mi kitaláltuk, hogy valami történjen elindulunk és elkezdjük a helyszínelést, és utána visszamegyünk, estig. Annyival gyorsabb lesz a másnapi menet. Végül egy jó hangulatú sétával Ablánc-majorig jutottunk. Megbeszéltük, hogy akkor másnap reggel 8-kor tényleg elindulunk. Reggel összepakoltunk Gyöngyössel. Kis térkép táskába az Ablánc-major - Tömörd szakasz térképei. Amikor megláttuk a Tanár Urat, amint próbálkozik a hátizsákjának a felvételével, amelyik csak kicsit volt nagyobb, mint ő maga. Megint találkozott Gyöngyössel a pillantásunk, de jól neveltek voltunk és nem szakadtunk szét a röhögéstől. Aztán előkerült a Tanár Nő. Ugye még megvan, hogy az aznapi terv részben országút mellett, részben erdőben 25 km és összeségében négy nap alatt közel 80 km… gyalog... Szóval megláttuk a Tanár Nőt. Egy gigantikus hátizsák, egy oldaltáska, és egy ma „banyatanknak” nevezett gurulós eszköz. Itt már nagyon küzdöttünk Gyöngyössel a könnyeinkkel. De az úri nevelés és a jómodor… Tippelhettek, hogy meddig jutottunk?

Majdnem eljutottunk Bükk-fürdő széléig amikor a banyatank egyik kereke kiszakadt. Egy darabig nézték, hogy hogyan lehetne vissza tákolni. De ekkor Gyöngyössel rávezettük őket, hogy ez így nem lesz túl nyerő. És ha az egyik kerék kiszakadt nyilvánvalóan anyagfáradás miatt, a másik is nemsokára megadja magát. Ekkor már Gyöngyössel fogadást kötöttünk, hogy a másik kerék vajon kibírja-e addig amíg visszamegyünk a kempingbe és szerzünk másik banyatankot. Én arra szavaztam, hogy ki fogja bírni, Gyöngyös szerint félútig fogja bírni. Mindketten tévedtünk mert még kb. 10m-t bírta és a másik kerék is kiszakadt. Ott álltunk egy ilyen helyzet közepén. Ekkor Gyöngyös jött a világmegváltó ötlettel: mi elindulunk Tömördre, ők megtákolják a banyatankot, és valahogy busszal, vonattal, teleporttal, kvantumtérugrással, akármivel eljutnak Tömördre. Kiszámoltuk, hogy a helyszíneléssel együtt nekünk kb. 6 óra az út. Ez azt jelentette, hogy egy kis biztonsággal fél négy - négy körül találkozunk a tömördi templom előtt. Ez volt az utolsó pillanat amikor a Tanár Urat láttuk, a Tanár Nővel még később találkoztunk a tábor indulása előtti napon az iskolában az utolsó értekezleten. Később egyértelművé vált, hogy a következő néhány napot Gyöngyössel kettesben töltjük. Azt már tudtam, hogy Gyöngyös nem sokkal korábban szakított a párjával, nekem meg szintén nem volt párom.

Szóval így elindultunk. Megérkeztünk Tömördre. Itt ebédeltünk és vártunk. Aztán olyan öt óra körül eljutottunk arra az álláspontra, hogy nem várunk tovább (később kiderült, hogy jól tettük, mert ők soha nem érkeztek meg Tömördre, mert csak Szombathelyig jutottak). Mérlegeltük, szállásunk nincs foglalva, az idő szép és tovább indulunk... Ha elfáradunk keresünk valami magaslest, ahol tudunk egyet aludni. Nagyon jó hangulatú út volt. Valahol ezen a szakaszon szóba hoztam a szemüvegét, és elmondtam, hogy mennyire tetszik. Ő elmesélte, hogy kicsit kancsal, és ezért egy bifokális szemüvege van. Én meg megkérdeztem, hogy kipróbálhatnám-e. Azt mondta, hogy nem, de ha megállunk a tartalék szemüvegét kipróbálhatom. Így is lett, kipróbáltam, tetszett, és megengedte, hogy amíg gondolom rajtam lehet. Szombathelyen kapta vissza.

Eljutottunk Kőszegre, és itt megint rendes körülmények között a Várban lévő turistaszállóban aludtunk (szintén nem tudom, hogy megvan-e még). Ott volt valami utcabál szerűség, hogy milyen ok miatt arra nem emlékszem, de valami zenekar csinált valami zenét, meg úgy volt forgatag. És ez volt az a pont amikor valahogy Gyöngyös Egyrészt közölte, hogy tök jól áll nekem a szemüvege, és hogy nem zavar-e, és, hogy hogyan látok vele. Hát kicsit hazudtam neki, hogy nem zavar és egészen látok vele, mert azért zavart rendesen ahogy össze volt rakva a két féle lencse. És valahogy megfogtuk egymás kezét.

Aki nem ismerné a bifokális szemüvegben két féle lencse van és van benne egy vonal, ahol a kettő találkozik és az egészen zavaró amíg meg nem szokja az ember. Viszont ahogy fogta a kezem, valami furcsát éreztem. És jobban megnézve, akkor vettem észre, hogy a bal kezén a középső ujjának csak a fele van meg. Egyből észrevette, hogy én észrevettem. Aztán elmesélte, hogy volt egy kis balesete amikor megünnepelték, hogy leérettségiztek. Aminek a vége az lett, hogy a fél középső ujját el kellett távolítani. Hogy előtte miért nem vettem észre nem tudom. De erről is beszélgettünk egy kicsit. De nagyon érdekes volt, mert mondta, hogy őt nem zavarja egyáltalán, megszokta. És egy kis különlegességnek érzi ezt a kezén. Én bevallottam, hogy nekem nagyon tetszik így a keze. Csók meg minden volt utána. Szerencsére ez az állapot kitartott a vándortábor végéig, meg még utána egy bő fél évig. Csak a Budapest-Debrecen táv nem tett jót a kapcsolatunknak. Sajnos kb. egy fél év után vége lett.

Az itt olvasható történetet teljes egészeben a fantázia szülte. Egy kis történt Tündiről (részletesebben ld. itt ).

És még mindig előljáróban, a korábbi posztomban már utaltam rá, hogy a legtöbb emberből ha erről hall egy nagyon negatív érzést vált ki. A legenyhébb amikor a teremtő állatkertjének méretéről, és annak a kerítés magasságáról szóló kommenteket olvasunk, de az "undorító" "nagyon beteg" jelzők is teljesen gyakoriak, és csak megint magamat idézve ezt nem csak Web magyar részén, hanem angol, német oldalak, fórumok posztjainál is. Ne értsétek félre, nem tartom normálisnak. Egy szóval sem mondtam, hogy ez a jelenség teljesen normális. Nem, tényleg nem normális ebben maximálisan egyetértünk.

Ha valaki arról akar kommentelni, hogy nem vagyok normális kimoderálom. Egy szóval sem mondtam, hogy ez normális. De ezek a gondolataim!

Tündi még egyszer ellenőrizte, hogy megvan-e minden, ami fontos. Az útra csak a lehető legkevesebb felesleges dolgot akarja magával vinni, mert haza felé minden más lesz, és sokkal nehezebb, ezek a gondolatok jártak a fejében. Repülőjegy, beszálló kártya, szállás visszaigazolás, orvosi papírok, bankkártya, útlevél OK. Ruhából csak a legszükségesebbeket tette el, ha valami nagyon kell ott majd vesz valamit. Már csak pár perce volt az indulásig. Egy kis gurulós bőröndbe befért minden, ami meg a repülőn kell a kis táskájába rendezte. Lement a ház elé, hogy a transzfert megvárja, időben meg is érkezett. Beült a kisbuszba. Innen még visszafordulhat, gondolta, léptei kicsit bizonytalanok voltak.

- Megérkeztünk! - szólalt meg a sofőr.

Tündi kiszállt a kisbuszból, magához vette a gurulós bőröndjét. Egy pillanatra még ránézett a sofőrre.

- Ne féljen a repüléstől! Nem lesz semmi baj! - Szólalt meg a sofőr, mert látta, hogy Tündi nagyon bizonytalan, nagyon izgatott és már azt sem tudja, hogy hol van.

- Nem, nem félek, csak átgondoltam még egyszer, hogy minden nálam van-e amire szükségem lesz a következő napokban. - Magyarázkodott Tündi. - De inkább csak magának.

- Jó utat! - Köszönt el a sofőr, becsukta a kisbusz ajtajait és elment.

Tündi bizonytalanul állt a nagy repülőtér bejáratánál, majd elindult befelé, úgy érezte magát, mintha a mérete egy hangyáé lenne, és a Himalája lenne előtte. A hatalmas előcsarnokban körbenézett, megkereste a járatát, odalépett a pulthoz megmutatta a papírjait. Átesett a szükséges átvizsgáláson, és elindult a gép felé. Szinte nem is vette észre, hogy mások is vannak, a repülőtér zajait, a bőröndök kerekeinek csattogását, a szinte folyamatosan beszélő hangosbemondó, az utasok és a személyzet beszélgetéseiből semmit sem hallott, teljesen a gondolataival volt elfoglalva. Bizonytalanságát látva egy ember lépett hozzá, és elkísérte a géphez. Sem a kétszeri átszállásról, sem az útról sok emléke nem maradt. Csak az előtte álló három és fél hétre gondolt. A gép megérkezett, leszálltak. Végig sétált a folyosón és beállt az egyik kapu előtt álló sorba.

- Igyekezzen, nem látja, hogy feltartja a sort! - Szólalt meg egy hang a repülőtér folyosóján. Tündi összerezzent, hogy most ez neki szól. Úgy érezte, hogy gyorsan halad, de inkább a gondolataival volt még mindig elfoglalva. Itt már csak az járt a fejében, hogy néhány nap és minden megváltozik az életében. Már semmi nem lesz olyan, mint volt. Ettől kicsit bizonytalan lett, de folytatta az útját.

- Na végre! Elvámolni való van magánál? - Kérdezte egy tiszt a folyosón bizonytalanul közlekedő Tünditől.

- Nem nincs, csak a repüléstől kicsit felfordult a gyomrom, és picit ettől bizonytalan vagyok - Válaszolta.

- Ha nincs vámárú magánál akkor ott a másik kapuhoz menjen. - Igazította útba a tiszt.

Átsétált egy másik kapuhoz.

- Útlevél ellenőrzés, kérem az útlevelét! - Monda nagyon határozottan a kapunál álló határőr. Tündi átadta az útlevelét.

- Köszönöm, rendben van. Rosszul érzi magát? - Kérdezte

- Egy picit igen, a repülő út nagyon hosszú volt mindennel együtt 21 órája indultam Budapesten otthonról, és már nagyon fáradt vagyok, a gépen alig tudtam aludni, A gyomrom is felfordult. Ne haragudjanak - válaszolta

- Nincs semmi probléma. Viszont ellenőriznünk kell, hogy nincs-e önnél tiltott szer. Megengedi, hogy kutyával átvizsgáljuk a csomagjait? - „Jajj, most drog futárnak néznek, pedig csak szimplán zavarban vagyok - gondolta.

- Természetesen, de ha gondolja itt ki is pakolom a táskám tartalmát nincs nálam semmi. És én sem fogyasztok tiltott szereket. - válaszolta.

- Oda legyen szíves a 4-es ajtóhoz menni, és ott a kollégák átvizsgálják. Minden jót.

Tündi már nagyon utálja az egészet leginkább már a szállodában szeretne lenni. De most még ezen a vizsgálaton is át kell esni. Bement a kijelölt szobába. Ott már többen várták.

- Jó napot kívánok - mondta az egyikük. - Kérem maradjon ott, kutyával átvizsgáljuk a csomagjait.

Így is tettek behoztak egy kutyát körbeszaglászta a csomagokat, meg Tündit és a kutya csalódottan távozott.

- Ha gondolják kipakolom a csomagjaimat és megnézhetik. - Mondta a bent lévő embereknek.

- Nem arra nincs szükség, köszönjük az együttműködését. Itt az útlevele. Jó nyaralást kívánunk.

Tündi végre kijutott a repülőtér előcsarnokába. Határozott léptekkel elindult a kijárat felé. A kijárattól már begyakorolta az utat, a térképek alapján. A kiválasztott szálloda kicsit több, mint másfél kilométerre van a repülőtértől, de nagyon takarékoskodni akart pénzzel, ezért már eleve úgy tervezte, hogy gyalog teszi meg a távot. A térképeket, utcaképeket jó előre memorizálta, hogy könnyebben odataláljon. A környék ezért ismerősnek tűnt neki. Ahogy kilépett az épületből több taxis odalépett, hozzá, hogy „Taxit?” jelezte mindegyiküknek, hogy nem tart rá igényt. Negyedóra múlva meglátta a szálloda épületét: „Napfényes part” felirat volt hatalmas betűkkel az épületre festve, és egy hatalmas fényreklám látszott ugyanezekből a betűkből az épület tetején. Belépett az előcsarnokba, szemben volt a recepciós pult. Akik taxival, vagy transzferrel jöttek megelőzték, így beállt a sorba. Bár már leginkább a szobájában szeretett volna lenni. Nagyon fáradtnak érezte magát a 18 órás utazás és a jelentős időeltolódás miatt. Sorra került. Bemutatkozott, elővette a kinyomtatott visszaigazolást.

- Köszönjük arra nem lesz szükségünk, igen megvan. Három és fél hétig lesz vendégünk, szállásdíj rendezve. Látjuk, hogy étkezést nem kért minden napra. - Mondta a recepciós

- Igen, mert egy pár napig egy körutazáson leszek, és akkor nem leszek itt, de egyszerűbb volt egybe foglalni, és a cuccaim nagy részét nem vinném magammal, hanem azokat itt hagynám.

- Ohh igen, így értjük. De olcsóbb lenne akkor az a megoldás, hogy arra a pár napra nem egy egész szobát foglalna, hanem van értékmegőrzőnk, és akkor oda berakja a cuccait, elmegy a körútra, és amikor visszajön akkor megkapja a csomagokat és kap egy szobát. Nem biztos, hogy ugyanazt. Hány napot tervez távol maradni.

Erre a lehetőségre nem számított. A kórházban azt mondták neki, hogy a műtét előtti napon kell befeküdnie, másnap megműtik, és utána még 3 napot kell bent maradnia. Ez összesen öt nap.

- Négy nap múlva indulok, és öt napot leszek távol.

- Rendben köszönjük. Akkor átírom a foglalását, az így fentmaradt összeget jóváírjuk az extra fogyasztásaira. A szoba ára napi három étkezés, és az alap itallapon szereplő italok fogyasztását tartalmazza, minden más extraként kerül majd elszámolásra. Az uszoda, wellness, vizipark használata a szálló vendégek számára ingyenes. Bármilyen kérdés esetén itt vagyunk, és az 222 szám tárcsázása után a szobai telefonon elér minket. Reggeli 6:30 és 11:00-között, ebéd 11:30 és 14:30-között, vacsora 19:00 és éjfél között. Az ön szobája most a következő két napban a 398-as lesz, a folyosó végén jobbra. A kolléga felkíséri Önt.

Tündi felment a szobába. Ki tette az ajtón kívülre a „ne zavarj” táblát, levetközött, gyorsan lezuhanyzott, mert már közel 19 órája úton van. És eldőlt az ágyban, eszébe jutott, hogy még az időeltolódással is kezdeni kell valamit. Budapesthez képest minden 8 órával később van. Sok ideje nincs átállni, mert négy nap múlva jelentkeznie kell a kórházban. Ránézett az órájára 11:15-perc. A szobában lévő kijelzőn 03:15… „hogy is van a reggeli?” gondolkodott, mit mondott a recepcíós. Nem volt képes visszaemlékezni. Körbenézett a szobában, és talált egy papírt amire szerencsére minden rá volt írva. Reggeli 6:30 és 11:00-között, ebéd 11:30 és 14:30-között, vacsora 19:00 és éjfél között. Most legalább 8 órát kéne aludnia. Azzal kicsúszik a reggeli időből. De nem sokkal utána már van ebéd. Átállította a mobilján az időzónát, hogy az a helyi időt mutassa. Végül úgy döntött nem állít be magának ébresztést. Majd felébred amikor sikerül. Egy ideig még forgolódott, aztán sikerült elaludnia. Dél körül kezdett magához térni. Lezuhanyzott, felöltözött, kicsit rendezgette a cuccait, és lement ebédelni. Össze kell magát szednie, mert négy nap múlva reggel 8-ra már a kórházban kell jelentkeznie. Érdekes lesz, gondolta. Szerencsére az utazás annyira kifárasztotta, hogy úgy érezte, hogy ez fog menni. Ebéd után elindult, hogy felderítse a kórházhoz vezető utat. Kb. fél óra múlva megtalálta a Kórházat. Még egy kicsit sétált a városkában. Amit látott, hogy nagyon sok hozzá hasonló fiatal van a városban, mint turista, és nagyon sokan görkoriznak. Nem messze a kórháztól látott egy görkori boltot, bement, körbenézett. Mondta az eladó, hogy nem csak venni, hanem bérelni is lehet a turistáknak. Nézte az árakat, számolt. Úgy gondolta, hogy a kölcsönzés jobb lenne, mert csak a következő pár napra kéne neki, mert a után már nem fogja tudni használni. Viszont az is eszébe jutott, hogy ő nem szeret más után belebújni egy cipőbe. Nézte a mobilján az aktuális egyenleget, az aktuális árfolyamot. Majd szomorúan kisétált az üzletből. Már a szomszéd utcasaroknál járt, amikor három fiatal lány görkorival elviharzott mellette. Visszafordult, és visszament az üzletbe:

- Megveszem.

- Milyen méret? - kérdezte az eladó.

Ekkor eszébe jutott, hogy fogalma sincs milyen méret kell neki, mert itt egészen más számozás van. Elbizonytalanodott. Az eladó már rutinos volt. És kezébe adott egy táblázatot. És megszólalt:

- Látom, hogy külföldi. Itt van egy táblázat a leggyakoribb méretekkel. Honnan érkezett?

- Magyarországról, EU.

- Ohh az nagyon jó, voltam már ott, nagymamám magyar, de én már nem tanultam meg a nyelvet sajnos. Néhányszor jártunk Magyarországon, Budapest nekem nagyon tetszik. - Mondta az eladó.

- EU méretben hanyas? - Kérdezte.

- 39-39.5 között.

- Várj. - Az eladó bement a raktárba, keresgélt, és kijött két görkorival.

- Először ezt próbáld fel. - monda az eladó.

- Hú ez nagyon jó! Tökéletes a mérete.

- 180 frrefe - Mondta az eladó.

Tündi nem tudott megbirkózni a helyi pénznem kiejtésével, sosem értette, és most is csak valami zagyvaságot hallott belőle. Ő el is nevezte fabatkának, mert annak legalább van értelme, és az árakat fabatkában számolta. Kivett a pénztárcájából 200 fabatkát oda adta ez eladónak. Az eladó visszaadott 20-at. Még az üzletben felvette a görkorit. Nagyon örült neki. Elindult az üzletből kifelé, érezte, hogy ez egy nagyon jó görkori. Hasonló, mint amit otthon használ, de valahogy ez sokkal jobb, és még olcsóbb is volt. Pár méter után egy nagy „hélló, hélló…” kiabálást hallott. Megfordult az eladó szaladt felé kezében a cipőjével: „Ezt az üzletben felejtetted, gondolom még szükséged lesz rá, és itt van egy szatyor tedd bele” szólalt meg az eladó. „Köszönöm, köszönöm!” „semmiség” válaszolta az eladó. Szemből jött megint az a három lány, aki az előbb elment mellette.

- Hello, come with us! - Kiabálták. Hívnak, hogy menjek velük? Ahogy közeledtek, lelassítottak. „come”. „Gyere” futott át az agyán. Tényleg azt akarják, hogy menjek velük. Elkezdtek beszélgetni. Kiderült, hogy itt ismerkedtek meg az utcán, ketten nyaralni jöttek ide, és Olga, aki Budapestről jött és már több éve itt lakik, de nagyon szeret görkorizni. Őt látta meg Sue, aki new yorki és kérdezte meg Olga-t, hogy hol szerzett görkorit. Majd, amikor így ketten mentek és beszélgettek csatlakozott hozzájuk Lauren Texasból. Sokáig angolul beszélgettek, amikor a két amerikai lány mondta, hogy nekik most menniük kell. Ekkor Tündi gondolt egyet, és megkérdezte Olgát, hogy beszél-e magyarul. Olga, természetesen tudott magyarul így magyarul folytatták a beszélgetést. Olga megkérdezte, hogy miért jött ide? Tündi mondta neki, hogy itt nyaral három hétig, és utána megy vissza. Olga elmondta, hogy ő már több éve szezonban áprilistól október közepéig itt dolgozik, utána általában Budapesten, vagy a környékén dolgozik. Utána vissza ide. Kérdezte, hogy meddig marad, mit akar itt csinálni. Ekkor Tündi elmondta neki, hogy most egy pár napig még próbál átszokni az időzónába, és utána, egy körutazásra befizetett aztán visszajön ide, és összesen három hétig marad itt. Olga mondta, hogy ő, amikor nem dolgozik és jó az idő akkor általában itt van, vagy a közeli skate parkban,  valahol megfogja találni, és szívesen segít itt eligazodni. Tündi gondolta, hogy ezt majd nagyon nehéz lesz kimagyarázni, de hát ez van, ez dobta a gép.

A következő napokban próbált egyre jobban átszokni a helyi időre, egyre inkább kezdte megszokni. A szálloda és a kórház közti utat már jól ismerte. A nap egy részében a parkban ült, egy részében görkorizott. Pontosan tudta, hogy a szálloda és a kórház közti utat fél óra alatt teszi meg, a reggeli, az összecsomagolás és az értékmegőrzőbe bepakolással is gyorsan meglesz. Bár a jelentős időeltolódást még nem tudta teljesen magában átállítani, de reggel korán kell kelni. Megcélozta, hogy először összepakol, és utána 7-kor elmegy reggelizni, és onnan már egyenes a kórházba fog menni. Fél hatra húzta fel az óráját. Megpróbált aludni, de a gondolatai miatt szinte csak forgolódott az ágyban. Sikerült felébrednie. Ahogy tervezte gyorsan megreggelizett, összecsomagolt, leadta a cuccait az értékmegőrzőbe, és csak a legszükségesebb dolgokkal elindult a kórház fel. A máskor fél órás út rendkívül hosszúnak tűnt neki.

A kórház épülete nem nagyon tért el külsőre a környék szállodáinak formájától. Egy nagyon látványos, sok emeletes üveg-acél épület. Minden a csillogásról szól. A reggeli napfény és a tenger érdekes fényjátékot mutatott a hatalmas üvegfelületeket. Az előcsarnokba belépve nem egy szokásos kórház benyomását keltette inkább egy szórakoztató központét. Hamar megtalálta a recepciónak álcázott betegfelvételt. Pont úgy nézett ki, mint egy luxusszálloda recepciója, nem úgy ahogy megszokta egy kórház esetén. Oda lépett, bemutatkozott. A pultnál álló ember beütötte a nevet a számítógépbe. És megszólalt:

- Igen, meg is vagy. 5. emelet 103-as szoba. Holnap reggel 9:00-kor műtünk meg. Most először lesz egy vérvétel, utána 10:30-kor találkozol az orvosokkal, átbeszéltek mindent. Amit látok, hogy minden ki van fizetve. Így ez a rész is rendben. Itt van egy karszalag ezt tedd fel a kezedre, mert ez fog téged itt azonosítani, ha bármi van. Add ide a kezed. - Szólalt meg a recepciós. Tündi automatikusan nyújtotta a jobb kezét, de a recepciós egy pillanatra megállt, ránézett a számítógépre. - Inkább most a bal kezedre tegyük, a jobbat fogják műteni. Tündi elbizonytalanodott, de nyújtotta a bal kezét, rákerült a karszalag, és Tündi szemében egy pici könnycsepp jelent meg. „igen lassan meg kell szokjam, hogy a bal kezem kell mindenre használni” gondolta. A kusza gondolatait a recepciós szavai szakították meg, mert ő folytatta: „Felkísérjünk a szobába, vagy mész egyedül?”

- Köszi, felmegyek egyedül. Megfogom találni. - mondta. Ezen kívül úgy érezte, hogy kell neki most még ez a pár perc egyedül lét, amit a gondolataival tud eltölteni. Még van 24 órája, hogy visszalépjen. Lassú léptekkel elindult a lift felé. A recepciós nézte, hogy vajon miért lehet ilyen bizonytalan. Ránézett a gépére, és az jutott eszébe, hogy „nem lehet egyszerű neki…”. Így nem küldött senkit, hogy segítsen neki, mert nem kérte, és az állapota meg nem indokolta. A bizonytalansága a rá váró következő 24 óra miatt teljesen elfogadható.

Tündi felment az ötödik emeletre. A lifttel szemben a falon jó nagy számok mutatták, hogy melyik irányba kell mennie a 103-as szoba felé. Befordult a folyósó végén, ahova az volt kiírva 100-110, ebből tudta, hogy megvan a folyosó szakasz, amit keresett. Egyből egy nővérpultot látott meg. Legnagyobb meglepetésre Olgát látta, akivel az elmúlt napokban többször görkoriztak együtt. Olga megszólalt:

- Szia, csak nem te jössz a 103-asba?

- Igen, én oda vagyok beírva.

- Gyere, ne izgulj. Nem kell semmit mondjál, tudok mindent. Csak nem gondoltam, hogy Te fogsz ide jönni.

Tündi lefagyott. De tudta, hogy innen nincs vissza út. És talán még jó, is, hogy Olga itt van vele. Bement a szobába Olga után.

- Ez, mint látod egyágyas szoba ahogy kérted. Az ablakon kinézve pont a tengert látod. Ha bármi gondod van itt van több helyen narancssárga zsinór azt csak húzd meg és jelez kint a pultban, és akkor valaki idejön. De kb. fél óránként valamelyikünk végig jár minden szobát, hogy minden rendben van-e. Nemsokára jön a laboros és vesz tőled vért. Addig helyezd magad kényelembe. Bármire szükséged van szólj. Utána mindjárt jön a doktor Úr is.

- Köszi. Tényleg és ne haragudj, hogy így…

- Nem történt semmi, megértem. Nyugi nincs semmi baj, nem haragszom. Most itt te vagy a fontos, hogy neked minden rendben legyen. Ha valami gyógyszer kell például nyugtató akkor azt az orvossal tudod megbeszélni. Elhiszem, hogy most kicsit zavarodott vagy, de nyugi tényleg.

- Köszi. Minden rendben lesz. Csak most nagyon furcsa minden. - Válaszolta Tündi

- Elhiszem. Tudom mi vár most rád. Erős vagy! - Most mennem kell, de még jövök vissza hozzád.

Olga elment, pár perc múlva megérkezett a laboros nővér, egy kis gurulós asztallal, rajta a vérvételhez szükséges dolgok. A nővér rutinos mozdulattal megcsinálta a vérvételt és elment. Felnézett a fali órára, 10:25 még öt perc és érkezik az orvos. Olga ekkor belépett.

- Szia, minden OK?

- Igen, köszi minden rendben. Kicsit állítottam az ágyon így kényelmesebb.

- Szuper, mindjárt jön az orvos.

Ahogy ezt kimondta az orvos belépett. És megszólalt:

- Korán érkeztem?

- Nem, minden OK. - válaszolt Tündi, és elkezdett felkellni az ágyból

- Maradjon nyugodtan. Dr. Schenky vagyok. És nyújtotta a kezét Tündi felé.

- Kiss Tünde vagyok.

- Ő itt Olga az osztályvezető nővér. Ő mindenben segítségedre lesz.

- Igen vele már találkoztam.

- Szuper, akkor mindent tudsz. Az orvosi papirjaidat láttam már, ez alapján minden rendben. A vérvétel eredménye is pár órán belül meglesz. Még jön az aneszteziológus és ő is megvizsgál, készít egy friss EKG-t és megbeszélitek a műtétet ezen részét. De mi most a többit. Mutasd meg, hogy hol szeretnéd, hogy vágjuk a kezed?

Tündi összerezzent. Ebben a pillanatban végig futott az agyán az elmúlt kb. 16 éve. Általános iskola harmadik osztályba járt amikor először gondolt arra, hogy a jobb alkarja felesleges. Azóta cipelte magával mind lelkében, mind fizikailag. Amikor így nagyon próbálta az emlékeit felidézni, vannak villanások óvodás korából is, hogy mintha már akkor is, de ezek nagyon távoli és nagyon halvány emlékek. Az biztos, hogy stabil emlékei harmadikos korától kezdve vannak. Az első igazi találkozása negyedik osztályban a tanév elején történt. Egy cipőboltban látott egy lányt, akinek hiányzott az egyik karja körülbelül könyöktől lefelé, és hosszan nézte, ahogy mozgatja, használja a beteg kezét. Igen akkor még úgy gondolta, hogy ez egy „beteg kéz”. Később jött rá arra, hogy ez nem beteg ez ilyen. De már ott akkor nézte a saját kezét, még meg is fogdosta, és villámcsapás szerűen helyreállt a kép, hogy az ő keze is ugyanolyan kéne, hogy legyen, csak ezt senki nem látja.

Telt múlt az idő, egyre többször és egyre mélyebben érezte, hogy neki márpedig a jobb keze teljesen felesleges. Ez idő alatt találkozott, beszélgetett több olyan lánnyal aki vagy születésétől, vagy baleset, betegség miatt elveszítette egyik kezét. Minden ilyen alkalommal még melyebbre került azon a bizonyos lejtőn. Két évvel ez események előtt egy titkos csoportban olvasott egy hirdetést, hogy egy távoli országban engedélyezték azt, hogy ha valaki nagyon szeretné megfelelő összeg befizetése után levágják az adott testrészét. Egy évig gondolkodott az egészen. És egy évvel később írt nekik, hogy ez van, és mennyi az annyi. Néhány email váltás után pontosították az összeget. Az összes spórolt pénzét, meg a közben vállalt diákmunkákból szerzett pénzét erre áldozta. Nappal egyetem, délután-éjjel munka és tanulás. Úgy egyezett meg velük, hogy ha vége az egyetemnek, leteszi az utolsó vizsgáját, ami nála a záróvizsgát jelentette, akkor pár nappal később, amint van megfelelő járat, utazik. És most itt van szemtől szemben az orvossal, aki elvégzi rajta a régen várt műtétet. És most életében először meg kell mutatnia azt a vonalat egy idegennek, ahol úgy érzi, hogy vége van a kezének. Feltűrte a pizsamája ujját egészen majdnem a válláig a jobb kezén. És egy pontra mutatott a jobb könyöke alatt egy kb. 3 cm-re. Az orvos elővett egy speciális filctollat, körberajzolta Tündi alkarját, egy picit lejjebb, mint mutatta.

- Ott nem tudjuk vágni, csak itt, ez a maximum, vagy a könyököd sem lesz. De azt írtad, hogy könyököt szeretnél.

- Igen. Akkor legyen itt, az a kb. egy centi nem sokat számít már.

- Helyes. Szuper. A mosdásnál vigyázz, hogy ez a vonal megmaradjon. Reggel majd jön egy ápoló és alaposan beköti a bal kezed, csak azért, hogy minden biztosítva legyen, hogy ne hibázzunk. A műtét után majd Olga és a gyógytornász fog segíteni felállni, mert elsőre nehéz és furcsa lesz az egész. Holnap reggel 8:30-ra jönnek érted és visznek a műtőbe. Kérdésed van?

- Nincs, már mindent egyeztettünk korábban e-mailban. És nagyon szeretném ezt a műtétet, nagyon várom. - válaszolta Tündi.

- Akkor holnap reggel. Vigyázz magadra. És este 6 után már ne egyél, csak egy pár korty vizet igyál.

Olga és az orvos kimentek. Egyedül maradt a szobában. És meredten nézte a karját a ráfestett piros csíkkal. Ült és nézte. Észre se vette, hogy bejött még egy orvos a szobába.

- Üdvözlöm, Dr Coma vagyok. Én vagyok az altató orvos. Minden rendben?

- Kiss Tünde! Igen minden rendben csak elgondolkodtam.

- Azt nem csodálom jelen helyzetében. Hajrá! A legnehezebb részen már túl van. A protokoll szerint Önnek kell választania, hogy helyi érzéstelenítéssel vagy altatással végezzük a műtétet, de ahogy látom az Ön lelki állapotát én az altatást javasolnám. Egy EKG-t gyorsan csinálunk utána megbeszélünk mindent.

A nővér gyorsan feltette az elektródokat a gép kirajzolta a görbéket, ezt elmentték a számítógépre.

- A laborja is tökéletes, ez is. Nincs akadálya az alatásnak. Remélem ezt választja.

- Igen, ezt korábban is írtam e-mailban, hogy nagyon félek a műtéttől.

- Ez látszik, éjszakára hagyunk itt egy nyugatót, ha gondolja vegye be. Más kérdése van?

- Nincs, minden rendben van. Csak kicsit kavarognak a gondolatok.

- Ez természetes. Azért ez egy nagy műtét lesz. Reggel találkozunk. Bármi gond van szóljon nyugodtan, én délután 4-kor elmegyek, de az ügyeletes itt lesz.

Bejött egy nővér. Behozta az ebédet. Tündi gondolt egy merészet, hogy már ma is csak bal kézzel fogja megenni az ebédjét. De ez nem sikerült, egy idő után mindig elkezdte a jobb kezét is használni. Ebéd után egyedül maradt. Eredetileg ki akart menni a kórház kertjébe sétálni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Csak ült az ágyon és nézte a karját a piros vonallal. Legszívesebben ordított volna, mert nagyon nyomta a lelkét ez a dolog. Egy idő után rájött, hogy ez így nem lesz jó, és nem fog aludni és akkor másnap nem műtik meg. Kisétált a nővérpulthoz, és megkérdezte, hogy itt hogyan tud valami filmet megnézni a netről. Elmondták neki. És megkereste az egyik kedvencét a Padlás című darabot és azt megnézte. Utána meghallgatta szintén Presser Gábortól a Képzelt Riport összes dalait. És ezt felváltva még körülbelül háromszor, és akkor elaludt. Reggel egy nővér ébresztette, hogy most menjen lezuhanyozni, és készüljön mert nemsokára viszik a műtőbe. Pont végzett, amikor megérkezett két beteghordozó fiú. És ez volt az a pont amikor a korábbi feszültsége egy pillanat alatt megszűnt, és egy hatalmas nyugodtság érzés töltötte el. Az orvos még egyszer megkérdezte, hogy akkor végleges a döntése, nem változtat semmit és kezdheti-e a műtét. Tündi egy egyszerű „igen” választ adott. Az altatóorvos rátette a gép elketródáit, az arcára nyomott egy maszkot, hogy számoljon el tízig. Érezte, hogy a teste egyre nehezebb és kezd megszűnni a világ maga körül.

Egy picit később, legalábbis ő úgy érezte, egy hangot hallott, hogy „minden rendben volt! Ugye hal engem?” Erre csak bólintani tudott és megint elaludt. Szép lassan elkezdett magához térni, de még nehéznek érezte mindenét. Megpróbálta megmozdítani a jobb kezét, és úgy érezte, hogy mozog a karja meg az ujjai is. „Hú mégse műtöttek meg?” futott át az agyán, de még nem volt elég ereje, hogy megmozduljon. A szobában lévő nővér jelzett az orvosnak, aki pár pillanat múlva megérkezett. „Látom jól van, minden OK?” Tündibe már nagyjából visszatért az élet, de még nagyon kábultnak érezte magát. de tudta mondani, hogy „igen, minden OK”. Közben már azon jártak a gondolatai, hogy valaki megtréfálta, mert tudja mozgatni a jobb kezén az ujjait, a csuklóját, bár a könyöke nem akar mozdulni. Az orvos megszólalt:

- Még ne kelljen fel, még pihenjen. Bármi gond van jelezzen, azonnal jövünk.

Tündi már nagyon szeretett volna kicsit egyedül lenni, és utána járni a dolgoknak. Megpróbálta a takarót megfogni de hiába tudta mozgatni az ujjait a takaró nem mozdult meg. Semmit. Gondolt egyet és megfogta balkézzel a takarót, de ekkor már a nővér is odament neki segíteni.

- Szeretnéd látni a kezedet?

Tündi bólintott, hogy igen. A nővér segített elhúzni a takarót és akkor meglátta, hogy csak egy nagy kötés van a keze helyén. Ahogy nézte a karját, már ami megmaradt belőle, közben érezte, hogy tudja mozgatni az ujjait. Hamar rájött, hogy ez az amiről olvasott, hogy eleinte még lesz egy ilyen érzése, de ez szép lassan meg fog szűnni.

Úgy érezte, hogy már nagyon ki kell mennie a mosdóba. A szobában ülő nővér ránézett, és mondta, hogy neki, hogy segít felállni mert most még furcsa lesz. De Tündi egyedül akart felállni. Már megszokta, hogy ilyenkor a kezeivel megtámaszkodik. És nagyon hamar rájött, hogy ez most nem fog sikerülni. Az első pár lépése nagyon bizonytalan volt, de sikerült leküzdenie a távot. Nem sokkal később megkapta az ebédjét, egy levest és egy sülthúsra emlékeztető második fogást. Leült, és megpróbálta megfogni a kanalat, és megint rájött, hogy ez nem fog sikerülni. Ekkor futott át az agyán, hogy „ez nehezebb lesz, mint gondoltam”.

Folytatás következik...

Timike egy érdekes jelenség volt. Ahhoz, hogy az egész kicsit világosabb legyen vissza kell menni egy picit távolabbra.

Az már kiderült, hogy egy túraszakkörnek voltam túravezetője, meg szerettem kirándulni csavarogni. Nem voltam az a tipik otthon ülök és bámulom a falat típus. Az egyetem végére kifejlődött egy jó adag emberutálat is bennem. Szóval leginkább magamba szerettem lenni. Igy megismertem egy Gábor nevű embert, valahol Kőszeg környékén egy ilyen csavargás alkalmával. Róla azt kell tudni, hogy egy egyetemi professzornak volt a „jobb keze” (én inkább balkéznek nevezném, de miután a Covid legyőzte, és már nem tud védekezni nem bántom, mert alapvetően jó ember volt, és elég sokat segített egy időben nekem. Nyugodjék békében szegény, tényleg sajnáltam amikor hallottam, hogy nincs már köztünk. Annak ellenére, hogy nem voltunk igazán pajtások, de a halálhíre megrendített rendesen). És sokat beszélgettünk és mondta, hogy van a Professzor Úr, és kell neki ember, aki hajlandó méréseket csinálni az Aggteleki karszton. Mondtam OK legyen, arra felé még korábban nem igazán jártam. Össze is hozott a Professzorral, és egészen használható munkakapcsolat alakult ki köztünk (még fizetett is néha, ami akkor jól jött mert az Egyetemi fizetésem nem volt túl sok). És néhányszor elkísértem őket terepre. Aztán egy idő után már mentem egyedül is. A Professzor fő területe Aggtelek volt, de egyszer valami bekattant nála, és kitalálta, hogy szerzett (ebben jó volt, mert mindent tudott szerezni, bár az igy szerzett cuccok nagy része teljesne alkalmatlan volt arra amire a Profnak kellett volna, de volt egy rakás mindenféléje, volt amiről sosem derült ki, hogy igazán micsoda és mire lenne jó, de volt...) valami adatgyűjtőket egy részét Kanadából (ezekre volt a legbüszkébb, bár ezek voltak a legrosszabbak), egy részét valami akkoriban alakult kis KFT gyártotta neki. Egyik rosszabb volt, mint a másik. A terve az volt, hogy ilyen adatgyűjtőkkel teleszórja a hegyet, és havonta arra járunk, kiolvassuk az adatokat és kiértékeli. Elég hamar rájöttek, hogy az egy hónap az sok, mert nem bírják addig az akkumulátorok, legyen két hét. Na én ekkor kerültem be a csapatba. És azt csináltuk, hogy be lett osztva, hogy melyik „áldozata” melyik hétvégét nyeri meg, hogy begyűjtse a műszereket. Eredetileg volt valami kezdetleges laptop (éppen, hogy befért a 120 literes nagy túrahátizsákba akkora volt), meg valami kiolvasó készülék, meg egy marék akksi. És úgy volt, hogy rácsatlakoztatjuk a műszerre a kiolvasót és vagy sikerül kiolvasni vagy nem (ez utóbbi volt a gyakoribb), majd akku csere. És ezt ismételjük két hét múlva. Aztán kitaláltam, hogy ha van még egy készlet műszer akkor nem kell ott a helyszínen barkácsolni a kiolvasással, hanem viszünk egy műszert kicseréljük, és majd itt Pesten nyugis körülmények között kiolvassuk (ez nagyban javította a kiolvasás hatékonyságát, ez azt jelentette, hogy a nyolc műszerből átlag ötöt sikerült is kiolvasni, nem úgy, mint korábban, hogy a nyolcból kettőt.). Arra már nem volt pénze a Profnak, hogy szerezzen valamit terepjárót, azt csak végszükségben szerzett valami ismerősének az ismerősén keresztül, ha nagyon cudar idő volt akkor a figura, akié az autó volt terepjáróval körbe vitt minket. De általában gyalog. Ezek a gyalogos utak voltak a legjobbak, általában örömmel vállaltam azokat. Többen voltunk, mindenkinek más volt a stratégiája (én összesen kb. egy évig jártam velük oda, de elég jól megismertem a környéket).

Nekem az vált be, hogy a péntek esti vonattal elmentem Bódvaszilasig, és ha szerencsém volt és a vonaton a Miskolc-Bódvaszilas távon (ez valamivel több, mint másfél óra volt a vonatnak) csak egy késelés történt, akkor olyan este 10 körül Szilason voltunk. Ha több késelés is volt, akkor volt, hogy csak éjfél körül ért be a vonat. Néha előfordult, hogy nem volt késelés a vonaton, de ez nagyon ritka volt abban az időben. Szóval, ha este 10 körül Szilasra beért a vonat akkor szerencsém volt, és onnan egy laza sétával felmentem az akkor már igen romos (azóta teljesen eltűnt, bár vagy 10 éve nem jártam arra) Szabó-pallagi erdészházig, és úgy éjfél körül oda is értem. Ha sokat késett a vonat akkor éjfélre nem értem fel, akkor valahol útközben kerestem valami helyet. A Szabó-pallagi erdészház egészen jó volt, mert sík terep és fel lehetett akasztani a hátizsákot ott az egyik romos falra, és egy polifoam matracon és hálózsákban kellemeset lehetett aludni. Ennek az egésznek volt egy olyan bája, hogy az utolsó emberszabásúval nagyjából Szilas közepén találkoztam és onnan kezdve vasárnap kb. délig nem láttam embert (embergyűlölet kezelésére egészen jó, ha nem találkozunk emberrel). Szóval Szabó-pallagon éjszaka letudva. Az ott lévő műszer lecserél, és elindulás a következő pontra ez Derenk volt. Ott is volt egy műszer, ott lehetett egy jót ebédelni, és ha az ember nyárvégén járt arra még lehetett a pár még termő gyümölcsfáról gyümölcsöt szedni. Derenk történetéről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy 1942-re Horthy a falu összes lakosát kitelepítette, azóta nem lakik ott senki, de pár ház, meg pár gyümölcsfa még emlékeztet arra, hogy ott egykor egy falu állt. Derenken egy gyors tízórai, műszer csere és tovább Jósvafő irányába. Innen egy laza sétával egészen emberi időben (a műszerek összeszedésével) el lehetett jutni a Lófej-forrásig, ami ugyan csak ritkán folyt, mert egy különleges időszakos forrás, de volt ott egy esőbeálló, meg egy magasles a közelben. Tehát a következő éjszaka (ez már szombat) ott eltölthető volt. És ekkor már 24 órája nem találkoztam emberrel, mert arra felé csak nagyritkán járt egy-egy vadász más meg szinte senki. Néha egy-egy turista csapat járt arra (csak abból következtetek erre, mert mi is jártunk arra néha, csak kirándulni is később, szóval ha mi arra jártunk más is járhatott arra, de soha senkivel nem találkoztam ezen a szakaszon, bár most mar, nem is fogunk mert egy bő 20 éve áthelyezték a Ménes-völgyből a kéktúra útvonalát egy kicsit délebre, és bioszféra rezervátum lett és fokozottan védett meg minden, csak akkor lehet bemenni,  ha nagyon muszáj, egyébként nem is baj, mert szerintem az ország legvadregényesebb természetes erdeje). Aztán vasárnap Lófej-forrásnál lévő műszer is összeszedésre került, és onnan már csak egy mérési pont volt Babot-kút Jósvafő és Aggtelek között a Zöld jelzésen. Itt már néha egy-egy turista csoporttal találkoztam, de nagyon ritkán. És végül kb. vasárnap délre Aggteleken lehetett lenni, és ott még egy gyors ebéd belefért, és ha jól emlékszem (bár régen volt) fél három körül indult egy menetrendszerinti busz Budapestre. És azzal pikk-pakk este nyolc és fél kilenc között a Népstadionnál lehetett lenni. Ez volt a móka. És már egészen rutinná vált. És akkor kanyarodjunk vissza Timikéhez. Illetve itt jelent meg Timike.

Valahol  a Ménes-völgy - Lófej-forrás közti szakaszon bandukoltam kényelmes séta tempóban, amikor egy teljesen szürreális látvány fogadott. Egy fiatal lány kóborolt az erdőben. De az öltözete nem az a tipik turista, hanem az a tipik „elugrunk shoppingolni a Váci-utcába” (akkoriban, ma már inkább ilyen szettet egy plázában bolyongó csaj vesz fel). Szóval kb. a semmi közepén, ahol ember nem jár (mint a népmesékben itt jön a gonosz boszorka, és „szerencséd fiam, hogy öreganyádnak szólítottál”) valószerűtlen helyzet. Ott bolyongott Timike. Bátortalanul megszólított, hogy I./ tudom-e hol vagyunk? II./ Tudom-e hogy hogyan jut haza? Mire mondtam neki, hogy természetesen tudom, hogy hol vagyunk. Azt, meg csak akkor tudom megmondani, hogy hogyan jut haza ha elárulja, hogy hol van a „haza” („ET haza”). Akkor még bepróbálkozott, hogy adjak neki térképet. Amikor tisztáztuk, hogy térkép nincs nálam, mert akkora már bejártuk rendesen a Proffal a környéket és térkép nélkül is eligazodtam, kicsit furcsán nézett. Nagy nehezen rekonstruáltuk a történetet (ehhez nem kellett túl sok Colombói képesseg, mert Timike elmesélte). És a következő sztori rajzolódott ki: A pasijával - akit akkor már három hete ismert - kitalálták, hogy eljönnek otthonról valami faházakban alszanak. Másnap megnéznek egy barlangot, ami nagyon közel van a faházakhoz, utána elmennek egy másik barlanghoz és azt is megnézik. Ez a másik nincs messze autóval, és utána vissza mennek a faházba és alszanak egyet és utána vasárnap haza mennek Balatonfüredre. Ebből azért összeraktam, hogy a közelben egyedül az Aggteleki kempingben vannak faházak, a két barlang is tisztázásra került, és a Balatonfüred meg egy konkrét pont volt a történetben. Azután az is kiderült, hogy minden jó volt meg stb. amíg meg nem jelent valami csaj, aki szintén meg akarta nézni a második barlangot.

A bonyodalom itt kezdődött mert ez a másik csaj üdvözlésként átölelte a pasiját, és egy hatalmas csókot is nyomott. Ettől Timike kiborult és közölte, hogy ő akkor itt végett vett a kapcsolatnak és elindul gyalog vissza a faházakhoz. Innen a történetből csak az hiányzott neki, hogy fogalma sem volt arról, hogy ő fizikailag a Föld melyik pontján tartózkodik, arról még kevesebb, hogy hol vannak a faházak. De arra gondolt, hogy előbb utóbb találkozik valakivel, aki útba igazítja. Hát én voltam az a valaki, aki az utolsó ember által lakott ponttól legalább 10 km-re az erdő közepén (természetesen pont az ellenkező irányban, mint kellett volna lenni, tehát ekkora már nagyjából 20 km-re volt a faházaktól) találkoztam vele. Addigra már eléggé romos állapotban volt. Időnk is elég rosszul állt, de akkor már tudtam, hogy pár műszer kimarad, mert Timikét biztonságba kell helyezni, mert itt nem maradhat, főleg nem a fellelt állapotában. Volt konzervem, meg kenyerem (ebből készült egy gyors szendvics), főztem neki egy teát (gázfőző, víz, meg tea volt nálam), ezzel kb. működőképessé tettem. Bár ne tettem volna, mert beindult, és onnan kezdve végig csacsogott megállás nélkül (szerintem vagy ufó, vagy bőrlégzése van). Megnéztem az órát és úgy ítéltem meg, hogyha gyorsan megyünk még kb. az étterem zárását elérjük Jósvafőn. Szerencsére zárás előtt odaértünk, így megebédeltettem (pénze nem volt, sőt semmi se volt nála). Először nem akarta elfogadni (mert Ő így nem randizik senkivel, hogy nem is ismeri), de elmondtam neki, hogy Pesten melyik egyetemen és hol dolgozok és majd beadja a pénzt (ő valami főiskolára járt akkor szintén Pesten) és ne izguljon, mert mást nem nagyon tud tenni, miután 1./ fogalma sincs, hogy hol van jelenleg, 2./ arról még kevesebb fogalma van, hogy hol van az a faház ahol az ex párja, és vele együtt az összes ruhája, csomagja, iratai, pénze van. Én is csak sejtettem, hogy más nem nagyon lehet a közelben, ahol barlang is van, meg faház is. A kaja után egészen magához tért, persze az esti buszt lekéstük, a következő meg olyan este tíz körül van. És a Jósvafő-Aggtelek gyalog csak egy picit több, mint egy óra (legalábbis akkor nekem annyi volt), így Timikével súlyosbítva majdnem két óra volt, de a Babot-kúti műszert begyűjtöttem, így csak a Lófej-forrás és a Kis-tohonya forrás közelében lévő műszer maradt ki. Sikerült eljutni Aggtelekig. Kiderült, hogy tényleg ott voltak, a recepciós mondta is, hogy ott van két utazótáska, amit egy figura hagyott ott neki, hogy ő haza ment, a szállás díj felét kifizette és ott vannak a csomgjai és ennyi. A Prof úgy intézte a dolgokat, hogy mindig hagyott ott valami lóvét a turista szállóban és ha úgy hozta a sors akkor abból tudtunk ott aludni. Nyilván Timike ott állt egy forint nélkül, mert a pasija az összes pénzt elvitte magával. Nálam se volt túl sok, de a Prof keretéből az éjszakát tudtuk fedezni. A nálam lévő pénzből kifizettem a szállásdíját, és még a haza útra is maradt, meg a másnapi ebédre. Végül, amikor leszálltunk a Népstadionnál 5 Ft még maradt is nálam. Eléggé ki lett centizve, de végül elég volt.

A legnagyobb megdöbbenésemre egy pár nappal később kopogtak a szobám ajtaján. Kinyitottam és ott állt Timike. A legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy valaha visszaadja a pénzt amit akkor adtam neki kölcsön. Aztán beszélgettünk, nem keveset, hanem nagyon sokat. Aztán elmentünk vacsorázni, meg utána Margitsziget… Szóval innen kezdve kicsit megváltozott minden.

Timike nem volt egy túlzottan „okos” lány, inkább azt mondanám, hogy buta volt, mint a főőd. De aranyos volt, meg kedves. Egy elég erős szemüvege volt, ez neki kellett is, mert szemüvegben egészen értelmesen nézett ki (tipik IQ protkó, azt mondta, hogy próbálkozott kontaktlencsével is, de abban lenézték...). Valamelyik főiskolára járt az akkoriban indult egyszerűen elvégezhető valami büfé-ruhatár jellegű szakra. Aztán csak azt vettem észre, hogy egyre többet vagyunk együtt. A legnagyobb meglepetésem az volt, amikor kitalálta, hogy elkísér egy ilyen műszer kiolvasásos dologra. Erről szerencsére sikerült lebeszéljem, mert nem volt hozzá semmilyen megfelelő ruházata. Viszont kihozta belőlem azt, hogy nagyon szerettem a női szemüvegeket hordani, és egyszer rábeszéltem, hogy egy régebbi, már általa nem használt szemüvegét kipróbálhassam, és hordhassam, mert nagyon tetszett, és úgy éreztem, hogy nagyon jól áll. Igaz eleinte nem igazán láttam vele, de egy idő után annyit már igen, hogy ne essek pofára. Egyszer eljött a pillanat, hogy sikerült elérnie, hogy egy éjszakát együtt tölthessünk. Értitek, ő kezdte, hogy aludjak vele, és menjünk el egy hosszú hétvégére (valami háromnapos cucc volt, vagy lehet, hogy húsvét már nem emlékszem pontosan) és az milyen jó lesz. Addigra már elegem lett a Profból és a működésképtelen műszereiből, tehát lett egy rakás üres hétvégém. El is mentünk. Az első éjszaka még gond nélkül lement. A második éjszaka kitalálta, hogy akkor miután egy pár vagyunk akkor ennek megfelelően viselkedjünk. Én mondtam neki, hogy én nem annyira gondolom így. De közölte, hogy ő már nem bírja tovább és vetkőzzek. Ebben segített, mert lassúnak ítélt. Szóval jogilag nem, de gyakorlatilag „megerőszakolt”. Érted egy lány egy fiút! Persze akárhogy próbálkozott nem igazán sikerült. Végül csak-csak összehozta. Nem volt egy olyan túl jó érzés, mert amint belementem azonnal megszűnt a merevedésem. Ezt még párszor elpróbáltuk. Elég csalódott lett, de egy darabig még így maradtunk (ez kb. egy évet jelentett). Mai napig ez az egyetlen eset, hogy belementem egy csajba. Sem azelőtt, sem azóta ez nem sikerült. Az működik, hogy összebújunk, esetleg összeérintjük azt, aminek össze kéne érnie, ekkor még meg is van a merevedés, de ha a csaj akár csak kézzel hozzá ér azonnal vége. Ha meg bekövetkezne a behatolás azonnal vége. Amikor úgy hozzá érek és összedörzsöljük az alsó részünket még néha el is megyek (persze ilyenkor az egész cucc a lepedőn köt ki). Szóval itt Timike elvette a szüzességemet. Nagyon csalódott volt. Persze sokat beszélgettünk. És én mondtam neki, hogy jobban járna ő is meg a világ is ha megmaradna köztünk egy „bartság” és jött a szokásos dumával, hogy „de az fiú és lány között nem működhet, mert a fiú mindig meg akarja dugni a csajt”. Aztán szép lassan rávezettem, hogy gondoljon az elmúlt időszakra, mert itt fordítva volt, ő akarta, hogy megdugjam… Erre nem nagyon tudott mit mondani. Szóval lettünk „csak barátok” azért néha még bepróbálkozott. Aztán szép lassan elkopott az életemből.

Timike sok szempontból jó volt. Ő volt kb. az első „barátnőm”, aki úgy már elmozdulás volt a fiú-lány barátnőség irányába. Igazán a szemüvegén kívül az is jó volt, hogy 160cm magas volt, én meg 168. Így még magassarkúban is alacsonyabb vagy egyforma magasak voltunk. Sem ő előtte, sem azóta nem volt ilyen lánnyal dolgom. Mindegyikük 170-172 körüli volt, és azért zavart sokszor. Feleségem 172cm. Így jól elvoltunk. Ő tényleg nagyon sok területen irgalmatlanul sötét volt. Gyakran jutott róla eszembe Halász Judit Se hal se lát Dömötör c. száma. De ennek ellenére jól elvoltunk. Eltérés, hogy Timike nem kerülte az iskolát, csak a képességei voltak kicsit hiányosak. De végül elhelyezkedett valami cégnél beszerzési asszisztensnek amikor utoljára találkoztam vele, mesélte, hogy már 10 éve ugyanazt csinálja, és „már kezdek egészen belejönni”. Mondjuk ez már az első találkozáskor látszott, hogy képes volt úgy neki indulni az erdőnek (OK, hogy feldúlt lelki állapotban), hogy azt sem tudja, hogy hol van, és azt sem tudja, hogy ahhoz képest hova akar eljutni. De a pasiját sem értem, hogy nem kezdte el kerestetni, amikor azt vette észre, hogy a lány eltűnt az erdőben. Ez az ő kettejük dolga. De térjünk vissza a megfigyelő képességére. Úgy alakult, hogy lett egy jól fizető másodállásom, és így sikerült a már bontószökevény Wartburgomat egy kicsit jobb állapotú Golfra cserélni. Megdumáltam az eladóval, hogy hétvégén alaposan letesztelem és ha valamit találok azt még kijavítja (teljesen jó fej volt, mert tényleg kijavította, egyébként autószerelő volt, és onnan kezdve hozzá hordtam az autót, és végig teljesen korrekt volt.). És megdumáltuk, hogy akkor elmegyünk egy országjárásra, kiveszük a csütörtököt, pénteket és elhúzunk. Aztán elindultunk. És nem ez volt az első közös elmenésünk. Úgy találtuk ki, hogy minden este másutt alszunk, és a Sopron - Bük - Velem - Szombathely lesz a négy szálláshely, le is foglaltuk a szállásokat (azért ez akkoriban még kicsit bonyolultabb volt, mert ugyan volt már Internet, de a szálláshelyek még nem is hallottak róla, úgy kellett innen-onnan, telefönkönyvből, tudakozóból, térképből kinyomozni a számokat). Velem kivételével mindenhol akkoriban még volt ilyen „bungalós” (vagy más néven faházas) kemping. Ott aludtunk, másnap tovább és a környéket bejártuk. Büki kempingben pakolunk össze, amikor megszólal: „ki járt itt?”, néztem rá bután, mert végig együtt voltunk szóval nem értettem. És mutatott a cipőmre, „aki előzőleg volt itt, ő itt felejtette?” Néztem rá még butábban, és nem értettem. Közöltem vele, hogy „az az enyém”. Teljesen össze zavarodottan megkérdezte: „Neked van magassarkú cipőd?”. Itt gondoltam magamban, hogy a logika kiverte a biztosítékot. Szóval, ha az előtte lévő cipő az enyém, és az minden bizonnyal magassarkú, akkor erre a kérdésre csak „igen” a lehetséges válasz. Mondtam neki az egyetlen létező válasz: „igen”. Azt hittem ezt már nem lehet tovább fokozni. De neki sikerült feltennie a következő igen ravasz kérdést, ami már-már Colombo hadnagyot megszégyenítő keresztkérdés volt: „És szoktad hordani?”. Itt erősen elgondolkodtam, hogy erre mit válaszoljak. A szituáció magáért beszélt, mert összesen két pár cipő volt a faházban, az egyik az ővé, a másik a magassarkú cipőm. Tehát kb. logikailag is zsákutca. De gondoltam, szúrok egyet. „Tegnap is egész nap abban voltam. Nem cseréltem ki. A túracipőm most nem kellett az a csomagtartóban van.”. Itt látszott, hogy az igen alacsony teljesítményű processzora végletekig kihajtva dolgozik. „Ezt nem mondod komolyan?” Erre annyit mondtam, hogy „Pakoljunk és menjünk, erre még visszatérünk”. Erre estig vártunk. Én megpróbáltam felkészülni, hogy ebből mi lesz. Este „Te tényleg egésznap magassarkúban voltál…” mire én közöltem: „mert Te is, és így jól éreztem magam”. Azt hittem, itt lesz vége az egésznek, hát nem, nem lett vége. De megint megpróbálkozott, hogy hátha megdugom még egyszer. De csak addig jutottunk, hogy jól éreztük magunkat…

Korábban már írtam, hogy volt egy nyaralás nyolcadik osztály végén, nagyjából ez volt az utolsó közös családi „békés” nyaralásunk. Bár ez már igen messze volt a „békés”-től, az, hogy családi az is egy relatív innen nézve. Egy picit vissza kell ugorni az időben, hogy minden érthető legyen.

Ötödikes vagy hatodikos lehettem amikor valami csoda folytán lehetett az Úttörő áruházban rendes görkorit kapni, ez már olyan, volt, hogy volt egy rendes cipőrésze és arra volt szerelve a kerék, és rendes felfüggesztése is volt. Amúgy szerintem egy jó kis görkori volt. Ezen kívül volt még egy NDK (nem levehető ajtós turmixgép hanem) görkori. Na az ilyen horror szerkezet volt. Az volt a koncepció, hogy így szijjakkal a cipőre lehessen csatolni (ez még úgy ahogy sikerült is a tervezőknek). Ezen kívül sikerült a 424-est és és az UV motorkocsit megszégyenítő csattogást beleépíteni. Teljesen hiányzott belőle, a kerekek gurulási képessége, illetve az irányíthatósága. Ez utóbbiakkal egyáltalán nem rendelkezett. Ellenben, ha valaki használta kb. fél kilométerről lehetett hallani, hogy közeledik. Na de ez most nem ilyen volt, hanem rendes, csendes, kényelmes, és nagyon jól gurult, fordulékony volt stb. Szóval egészen jó volt. Viszont ezt sajnos nyolcadikra kinőtem. Ebben az időszakban ahogy már írtam apu valami nagyobb gyárban volt valami fő akárki, és elég sokat járt akkor nyugatra - ez akkoriban nagy szó volt, mert a vasfüggöny miatt nem nagyon szerették, ha valaki nyugatra utazik, de ő a kivételek közé tartozott, mert próbálta a nyugatiakra rásózni azt, amit itthon gyártottak - és kértem, hogy hozzon nekem görkorit. Na nem csak nekem a húgomnak is hozott. Ez szinte pár nappal a nyaralás kezdete előtt lehetett, mert éppen csak felpróbáltuk, hogy méretre OK-e, de használni már nem nagyon használtuk. Így a két vadiúj görkori is jött velünk Siófokra. Bár húgom mondta, hogy neki nem igazán kell, meg nem igazán tetszik neki, de hátha azért vigyük el.

Szóval megérkeztünk. Az első nap ilyen pakolászással telt, meg Apu elment felderíteni a terepet. Azt hamar megállapította, hogy a szálloda közelében (ha nem pont a szálloda is a vízparton volt, erre már nem emlékszem) van egy strand, de az nem jó, de onnan két kilométerre van egy tuti jó strand és odamegyünk másnap. A másnap reggeli történésekről már írtam. Úgy kezdődött, hogy én olyan úszodresszt akartam mint, ami a húgomnak van. Mert a sima fürdőnadrág az tök gáz. Hiszti, meg minden volt. Vagy kapok olyan úszodresszt, mint a húgomé, vagy nem megyek el a strandra. A vége az lett, hogy anyám feladta a reménytelen harcot, és megengedte, hogy a szállodába maradjak, amíg ők elmennek a strandra, ebédre jönnek vissza. Ők el, én maradtam a szállodában. Aki emlékszik egy ilyen szocreál szállódára az tudja, hogy a szobában igazán semmit nem lehetett csinálni. Akkoriban TV-sem volt a szobában, de minibár se, meg hűtőszekrény se, néhány ágy, valamelyik gyár selejtárú raktárából kimentett szekrények, esetleg egy két szék, jahh és nem működőképes porral oltó. Ami nem fal és festék volt, hanem betű és értelmesnek látszó szöveg, az a minden szobába kötelezően kifüggesztett házirend (levegővételen kívül minden más tilos, kb. 2 A4-es oldalon részletezve), és a porral oltónak a használati utasítása, ami rá volt ragasztva. Miután ezeket már kiolvastam, és kívülről tudtam és még alig múlt el fél 10 és az ebéd meg csak valamikor egy óra körül volt (ha jól emlékszem). Lementem felderíteni a szálloda hallját. Itt volt egy TV (bár adás nem volt, mert napközben, meg hétfőn nem volt adás), volt pár könyv, ami csak helyben olvasható. Értsd annyira helyben, hogy ha a szobába fel akartad vinni a recepciós-portás-házmester-biztonsági őr (egyszemélyben) leordította a hajadat, hogy hova viszed. Szóval ott lehetett olvasgatni, meg voltak ott újságok, valami Rex asztal meg pár zsámoly szerű valami, amire elvileg le lehetett ülni. Egy kb. velem egyidős lány olvasott ott valami könyvet, rajta is látszott, hogy a szülei elmentek a partra, ő meg maradt. Megnéztem a könyveket, hogy mit lehet olvasni, de igazán semmi olyan, ami akkor nyolcadikban érdekelt volna. Még a leghasználhatóbb könyv a „Természettudományi Kislexikon” volt, hát nem egy túl olvasmányos dolog, de legalább telik az idő, és elég vastag, gondoltam kitart a következő pár napban (amikor rossz volt az idő azt olvasgattam, a család többi tagja így bolyongott, meg 2 percenként nézték, hogy lehet-e már menni a strandra). Pár oldalt végig olvastam belőle (igen, tényleg teljesen jó időtöltés egy kislexikont A-tól Z-ig elkezdeni olvasni), amikor bekattant, hogy ott a görkorim a szobában, és a szálloda előtt egészen jó a burkolat. Lexikon vissza a polcra, én fel a szobába. Görkorit felvettem és elindultam lefelé. Az „egyszemély” megint leordította a hajamat, hogy mit képzelek én, tönkre teszem a burkolatot. Én megpróbáltam rávezetni, de egy berögzött egy bites agy átprogramozása igen nehéz, hogy kint nincs pad, repülni nem tudok, szóval valahol fel kell vegyem a görkorit és ha nem kiabálna már régen kint lennék és békesség lenne. Valahogy ez eljutott a feldolgozó egységig, és látszott, hogy az 1 bit elkezdett dolgozni. És végül megszülte az adekvát választ, „jó, de akkor gyorsan menj ki”. Ki is mentem, és tényleg teljesen jó volt. Ezzel is telt az idő. Az imént említett lány, akiről később kiderült, hogy Orsi a neve, utánam jött „leselkedni”, hogy mit csinálok. Én elsőre nem vettem észre. De pár kör után láttam, hogy nagyon néz engem. Szüleim vissza, ebéd. Ebéd után „szieszta” („kötelező csendes pihenő”). Majd délutáni program ugyanez, menjünk strandra. Én nem megyek mert nincs úszódressz. Ők el, én le hall és görkori. Orsi megint ott ült, utánam jött. Én odamentem hozzá. Hogy pontosan mi és hogyan hangzott el már nem emlékszem, arra igen, hogy kicsit beszélgettünk és a következő napokra ez meghatározó élmény volt nekem. És ha nem is minden szóra, de emlékszem. Szóval most kicsit „feltupírozva” az emlékek alapján rekonstruálva a párbeszéd.

- Mi van? - Kérdeztem Orsitól.

- Hát még ilyen közelről nem láttam görkorit. - válaszolta.

- Látod ilyen!

- Nehéz vele menni? - Erre a kérdésére konkrétan emlékszem

- Meg kell szokni, amúgy nem nehéz. Szeretnéd kipróbálni?

- Nem is tudom, meg nem tudom, hogy nekem nem túl nehéz?

- Miért lenne túl nehéz?

- Mert nekem csak egy kezem van. - Erre a válaszra is emlékszem. Meg arra, hogy itt lefagytam teljesen. És ekkor feltűrte a ruhája ujját és mutatta nekem a kezét. Azért ez volt az a pont, amikor összezavarodtam, mert nagyon rég óta kíváncsi voltam erre. Közben emlékeztem, hogy picit odébb volt egy pad, szóval elmentünk a padig. És leültünk, én oda adtam neki a görkorimat, segítettem neki felvenni, majd az első pár lépésében is segítettem. Akkor mondtam neki, hogy „OK, én most megmutattam a görkorimat, de ő meg mutassa meg a kezét, mert kíváncsi vagyok”. Totál aranyos volt, és nem is küldött el sehova, és megmutatta részletesen a kezét. Elmondta, hogy így született, hogy nem fejlődött ki a bal alkarja, csak egy pici valami van a könyöke alatt. És semmi több, de teljesen jól tud vele fogni, bár ujjai nincsenek a bal kezén. Nagyon érdekesnek találtam az egészet. Meg kicsit még gyakorolt, és közölte, hogy ez neki totál tetszik.

Vacsora után odajött, hogy másnap is görkorizok-e, mert neki totál tetszik. Vacsora után apámtól azért megkaptam a magamét, hogy hogyan jövök én ahhoz, hogy idegen lányokkal ott neki állok beszélgetni, és ráadásul a lány nyomorék (szerintem nem az, de apám szemében nyomorék volt), és hagyjam békén, mert biztos rosszul esik neki. Ebben maradtunk.

Másnap reggeli után a kislány és anyukája odajöttek hozzánk, hogy a kislányának nagyon tetszik a görkori, és hol szereztük. Erre apám, hogy ezt külföldön vette, és hát ez így picit bonyolult. Ekkor húgom (itt még édes kis aranyos volt, és még büntetlen előéletű) közölte, hogy neki van itt egy görkorija, de ő most itt tuti nem fogja használni, de amúgy se nagyon, szóval próbálja ki a lány és ha jó akkor meglátjuk. Orsi igen boldog lett, apám alig kapott levegőt, anyám csak legyintett. Fel a szobába, szokás reggeli műsor az úszódressz-part-szálloda hármas rendszer működéséről (értsd nem kapok úszódresszt maradok a szállodában, és nincs part, ők mehetnek, ahova akarnak). húgom mentette meg a helyzetet és előhozta a görkoriját, hogy vigyem le a lánynak, hátha jó lesz neki. Ők el, én le a két görkorival. Innen kezdve a program adott volt, reggeli hiszti, a vége Orsival görkori. Közben persze sokat figyeltem a kezét, ő sokat mesélt a kezéről. Valahogy úgy éreztem, hogy jól esik neki, hogy valakinek mesélhet róla. Persze én vigyáztam, hogy meg ne tudja, hogy nekem mennyire tetszik. És ez volt az a pillanat amióta határozottan tudom, hogy olyan kezet szeretnék. A vége az lett, hogy apám elbizniszelte a görkorit velük.

Sajnos többet nem találkoztunk, és mivel nem emlékszem a vezeték nevére esélytelen, hogy megtaláljam még egyszer. De ha magadra ismersz, és megbocsájtasz akkor egy üzenettel dobj meg!

Friss még az élmény (szinte most jött ki a sütőből, ilyenkor a "legfinomabb" mint egy jó friss kalács). Arról már írtam, hogy "ne posztolj hirtelen felindulásból..." eltelt pár óra, szóval megint ez egy előremegfontolt szándékból elkövetett posztolás.

Ma vidéki munkán voltam. Jelenlegi benzin árak mellett, ha vidékre kell menjek, nem kell sok cuccot vigyek és a cél közel van a vasútállomáshoz (és van normális időben vonat) vonattal járok. Ennek van előnye is és hátránya is. Ma csak egy helyszínt kellett megnézzek, hogy vállaljuk-e vagy sem. Elég hamar végeztünk mert kiderült, hogy olyan feladat lenne ami nekünk nem profilunk így volt időm a vissza vonatig, nem is kevés. Bementem egy közeli "pláza"-ba. És nézegettem. Az egyik közepesebb cipőboltba be is tértem. Egy darab eladó kislány (olyan huszonéves forma) ült iszonyatos unalmas fejjel, a mobilját nyomogatva egy széken és félig szemmel tartotta az amúgy vásárló mentes üzletet. Bementem, köszöntem (illendően). Rám nézett, és vissza a mobiljára. Gondoltam nyert ügyem van, mert nem igazán fog velem foglalkozni, nézelődhetek. Az üzlet úgy nézett ki, hogy a jobb oldali (nagyobb) részen voltak a női cipők, bal oldalt a férfi cipők. Az egészen az a feelinges amin látszik, hogy a fő beszállítójuk az aliexpress.com ezzel nincs is baj, néha jókat is ki lehet fogni. Egyből megcéloztam a női cipős részt, felnézett. "Azok ott a női cipők, a férfiak a túl oldalon..." megköszöntem neki, hogy "köszönöm, látom!" és folytattam utamat a kinézett irányba.

Találtam is egy cipőt ami szívemnek kedves volt. Ehhez nagyon hasonló, csak a színek fordítva voltak rajta (azaz ami itt fehér az fekete, ami fekete az fehér). De akár az is lehet, hogy pont ugyanilyen ld. aliexpress mint forrás (a képet onnan töltöttem le) szóval ezekből tizenkettő pont egy tucat és alig van különbség.

Nézegettem hátha szerencsém lesz. Ekkor már az eladó lány felállt és odajött méregetni, hogy mégis mi van. És mit nézek. És a kirakott dobozok közül a legalsó egy 41-es volt. Talán már írtam, de szerencsém van mert a 41-es van amiből jó van amiből kell a nagyobb. Hosszra általában jó a 41-es csak általában szűk. Kibontottam, hogy felpróbáljam Na itt már kezdett igen nagyon nézni, hogy most mi lesz. Úgy nagyjából a szemei csak azért nem estek ki a helyükről mert a szemüvege ebben megakadályozta. Akkor azért bekapcsolt az eladó üzemmódja (egészen meglepően pár másodperc után felébredt benne, hogy ő itt eladó, én meg az ún. vásárló vagyok). Szóval mondja, hogy oda le tudok ülni felpróbálni (igaz itt a felpróbálás szónál picit furcsa volt a hangsúlya). És bökött egy lóca felé. Leültem először az egyiket vettem fel, és éreztem, hogy határeset. Felvettem a másikat is és felálltam, hogy pár lépést megtegyek, hogy milyen. Ekkor ismét felébredt benne az eladó:

- "De ez női...." és itt megkapta az igazán megsemmisítő válasz:

- "Tudom, de nincs belőle egy picit nagyobb, mert ez picit szorít, amúgy jó lenne". Na itt látszott, hogy "kék halál" mint a rossz windowsokon. És próbál újra bootolni. Közben lépegettem és nézegettem. "Tuti nincs egy picit nagyobb?" Sikerült bekapcsoljam rajta az "eladó funkciót". Megszólalt:

- "hát nem valószínű, mert ez női". Elment és visszajött, hogy hát tényleg nincs.

- "Kár pedig, nekem tetszik, értem én, hogy női de nagyon tetszik".

Erre megszólalt (hogy közben mi játszodótt le az agyában nem tudom):

- "Hát igen, és még jól is áll neked...". Ezt utána próbálta valahogy visszaszívni, de már nem sikerült neki. Így ránéztem. Ő meg rám: "hú bocs szóval ..." Kicsit még ott tétovázott (szerintem megint újra bootolta a windowst az agyában). Addigra levettem és elkezdtem visszacsomagolni.

- "Sajnos pont kicsi, de ha lenne egy kicsit nagyobb..."

Azért felkavart. Alig bírtam a sírást visszatartani. Szerencsére közel volt egy budi beültem, magamra zártam. És sírtam egyet.

Kicsit folytassuk amit úgy félbe hagytam egy kis ideje. Igen erről a posztról van szó: A négy betűről. 

Igen továbbra is igaz, és ezt kérem a kedves olvasótól is, hogy jegyezz meg, hogy nem tartom normálisnak. Egy szóval sem mondtam, hogy ez a jelenség teljesen normális. Nem, tényleg nem normális ebben maximálisan egyetértünk. Tehát ezt ne kommenteld mert felesleges.

Pörgessük vissza az időt. Negyedik osztályos voltam amikor először láttam közelebbről. Addig csak így idősebb "bácsikat" láttam fél karral, fél lábbal. Ugye ez még az az időszak amikor sokan még éltek a II. világháború és '56 sebesültjei közül. Tehát sokan voltak. De fiatal lányt, aki ráadásul nagyjából velem egyidős előtte soha nem láttam. És ő volt az első akinél láttam, hogy a kezét (már ami megvolt belőle) hogyan használja. Valahogy akkor átfutott, hogy ilyen lenne jó nekem is. Nem tudom miért, nem tudom mitől, nem értem. De ez azóta bennem van és velem él.

Hatodik osztályig kellett várjak, hogy kipróbálhassam. Hatodik osztálytól volt az a helyzet, hogy én már egyedül mentem haza, húgom járt valami különórára (már nem emlékszem mi volt, nem is túl lényeges) és amikor őt elvitték, én heti két nap egyedül voltam otthon. Ki kellett próbálni, milyen lehet egy kézzel. Miután akkor már az egész család (kivéve húgom) rendszeren jártunk túrázni, ide oda. Én akkor kezdtem görkorizni, szóval a fásli az nálunk olyan volt, mint másnál a villa. Szóval volt otthon belőle rengeteg. A módszer az volt, hogy egy fásli tekercset megfogtam a jobb kezemben, egy másikkal meg rákötöztem az ujjaimat. Így kicsit olyan volt, mintha nem lennének ujjaim. 

 És akkor amíg húgom és anyám nem ért haza így tettem vettem otthon, hetente kétszer. Eleinte csak akkor amikor már készen volt a házifeladat, később már kezdtem megtanulni ballal is írni. Akkor már egyből ahogy haza értem. Egyre jobban megtanultam egy kézzel létezni.

Ezzel kezdődött.

Zavarok II. rész. - Nevek és shoppingolás

Szóval amit eddig olvastatok az sem volt egyszerű, főleg nektek mert elég káosz az egész nem? De én sem vagyok egyszerű.

Eleinte a Csenge név vonzott nagyon, és úgy éreztem azzal a névvel tudnék azonosulni. Mai napig az egyik legkedvesebb név nekem a Csenge. Egy jópár éve azonban találkoztam egy "igazi" Csengével, és nagyon fura lány volt. Az az igazi velejéig gonosz, mindenkinek árt, neki semmi se jó. Sok embert átrázott, átvert. És mindenkitől kért kölcsön különböző okokból. Én ügyesebb voltam, szerencsére engem nem húzott le pénzzel. Most olyan a helyzete, hogy még egy pár évig tart, hogy kivonták a forgalomból (nyilván nem csak kölcsönkért, volt ott más is, mert halmozatban 8 évet kapott). És sajnos valahogy amikor ezt a nevet hallom eszembe jut. A másik név ami mindig is tetszett, és nagyon megfogott és most leginkább ez az amit el is tudnék fogadni az a Tünde. És nem a tündér miatt, bár ez a misztikum is ami mögötte van egy olyan amivel tudok azonosulni, de inkább a Tücsök becézett alak az ami nagyon én vagyok. Szeretek "ciripelni", mint a tücsök, de ha valami van és diszkomfort elhallgatok. Tudom, hogy ez nem egy tipik ősmagyar név, de Vörösmarty Mihály alkotása, és sokáig népszerű név volt, sajnos egyre kevésbé népszerű, szerintem az egyik legszebb magyar név. Ami jó még ebben a névben, hogy eddig csak aranyos Tündivel találkoztam, szóval még nincs hozzá negatív szereplő akihez tudnám kötni ezt a nevet. A becézett alakok közül a Tücsök formát már említettem, de még a Tücsi is tetszik.

Azt már korábban említettem, hogy a Csenge-Csengus nevet már próbáltam korábban. És ha nincs a fenti ismerős akkor teljesen OK is lett volna. Kb. 3 éve, úgy alakult, akkor még egyáltalán nem volt bennem semmi transz hajlam, és még teljesen normális férfiként éltem, hogy voltunk pár haverral (itt most valójában lány haverok voltak, csak ha azt írom barátnő az félre érthető lenne szóval lány haverok) elmentünk valahova, és egészen jó volt a hangulat. A dologhoz hozzá tartozik, hogy egy antialkesz buli volt, szóval csak olyanok jöttek akik nem isznak alkoholt (és drogot sem fogyasztunk). Tehát mindezt szinjózanul, tisztán. Ahogy olvastam ilyen leírásokat másoknak ehhez kb. a mocsár részegség állapota szükséges (ld. itt), hogy ezt elérjék. Ilyen nagyon durván elengedtük magunkat és nagyon durván beszélgettünk nagyon mély dolgokról. Mi gazdaságosabbak vagyunk, mert ezt teljesen tisztán elértük. Ebben az állapotban bedobtam, hogy mi lenne ha én sem lógnék ki a sorból és a többiek Tücsinek neveznének. Ebben mindenki partner volt, kb. egy fél óra múlva már teljesen megszoktam, és nagyon jól szórakoztunk ezen, mert ha valaki szólt, hogy "Tücsi" tudtam, hogy rólam van szó. Van a csapatból olyan lány aki azóta is Tücsinek nevez. Valahol ez egy nagyon jó érzés most is, ha Tücsinek szólít.

Tavaly év elején (tehát ez még mindig az előtt, hogy elkezdődött volna az, hogy transz lehetek, de itt még biztosan, normális férfi voltam) mentünk az utcán feleségemmel (nem tudom erről írtam-e már, de majd visszanézem, szóval van feleségem, csakhát minek), és valaki hátulról kiáltott, hogy "Tücsi" én erre hátrafordultam, megnéztem az embert, és megállapítottam, hogy nem nekem szólt. Hát ezt sikerült kimagyarázni azzal, hogy van egy Tücsi nevű ismerősőm, és ezer éve nem láttam, és azért néztem vissza hátha neki szóltak... Hogy ezt elhitte vagy sem nem tudom. De ő még nem tud semmit arról az érzésemről, hogy esetleg talán előfordulhat, hogy nem az vagyok akinek gondol. Valahol sajnálom is, mert neki nagyon fog fájni ha megtudja az igazságot (a válás garantált az biztos). De miután még én is rendesen bizonytalan vagyok benne ez még akár éveket is jelenthet, addig békesség van.

Szóval most úgy érzem, hogy a Tünde - Tücsök - Tücsi rendszer tetszene. Ez teljesen passzolna hozzám.

És egy friss élmény. 2022.09.25. Vasárnap. Feleségem elutazott a szüleihez egy pár napra, rendezni mindenféle dolgokat. Én a munkám miatt nem tudtam menni, mert nem tudtam már szabit kivenni, mert most ez a hét munkás. Szóval egyedül vagyok szombat óta itthon. Vasárnap úgy gondoltam, hogy kell venni pár apróságot úgyhogy irány az Etele pláza (az van a legközelebb, és mióta megnyitott nem voltam, szóval meg akartam nézni). Egy ideig ment a gondolkodás, és végül az egyik szolidabb magassarkúmat vettem fel, az időjárásnak megfelelően ez egy bokacsizma volt, és tényleg egészen szolid (e Deichmanban vettem már nem emlékszem mikor). És igencsak szeretem, mert nagyon  kényelmes (kép kicsit lejebb). És most nagyon hiányzott, mert régen nem volt rajtam. Ennél most merészebb nem voltam (szerencsére). Ahogy vásárlok az egyik ügyfelünk műszaki izgatójával találkoztam, aki kijött a férjével és a gyerekeivel, szintén shoppingolni, pár szót beszélgettünk. Azért ott próbálkoztam a teleportálással, de mivel nem az apám vagyok nekem az nem működik. Hát így kicsit kellett beszélni vele. Annyit mondott, hogy ha tudom hívjam fel "hivatalosan" is hétfő délután.

Szóval egy ilyenbe voltam shoppingolni. Egyszerűen ez az egyik kedvenc cipőm, és ebben a hangulatomban nagyon jól esett benne lenni. És totál érdekes, mert ez 41-es és teljesen jó, van amiből kell a 42-es. Szóval nem értem. De a lényeg, hogy szerencsére szolid és nem feltűnő. Azért amikor hétfőn felhívtam munka ügyben, látott-e rajtam valami furát vasárnap, mert többen nagyon megnéztek. Közölte, hogy semmi extra nem volt rajtam, csak annyi, hogy "siethettél a borotválkozással, mert az egyik oldalon pár szőrszál picit ott maradt". Szóval vagy tapintatos volt, vagy amiben reménykedem, hogy nem tűnt fel neki, hogy magassarkúban voltam. Ezen kívül megláttam anyám szomszédját, aki az MTI, CNN, BBC, Reuters együttesénél értesültebb hírügynökség, főleg ha valakin csámcsogni lehet, de szerencsére elég lassú már (arra nem emlékszem már, melyik évben ünnepeltük a 70. születésnapját tehát 70+ a néni) így be tudtam "menekülni" valamelyik üzletbe, és nem látott meg. Ebben biztos vagyok, mert ha meglát már körülbelül az egész világegyetem tud róla. De ha vannak párhuzamos univerzumok akkor ott is már elterjedt. Szóval ő sem látott meg. Végig nyargaltam az egész gyorsétterem sort, hát azért ott lenne még mit fejleszteni, de végül az egyik helyen kaptam "még elmegy" kaját. És ahogy vártam, hallom, hogy két tini lány a hátam mögött össze"súg" (nyilván olyan hangerővel, hogy azt még a szomszéd kerületben is hallották): "odanéz, pasi és magassarkúban!" a másik lány, talán az ő IQ-ja kicsit magasabb lehetett, végig mért a szemével "az egy dolog, de tök jól áll neki!". Miután "jó" kedvem volt, és "nyitott" állapotomban kaptak el, és a kajára még várni kellett, ez is "javította" az állapotomat szóval rájuk néztem: "és akkor mi van?". A lányok feje nagyon gyorsan a vörös óriások, nem sokkal a teljes összeomlás előtti állapotába került. Ismert, hogy ez után jöhet egy látványos szupernova robbanás, de azt már nem vártam meg. Azért jött a "bocsi" "ne hari" meg stb.

Ez is egy érdekes dolog. Röviden arról szól, hogy az ellentétes neműek ruháit szeretik hordani az emberek. Azaz nők férfi, férfiak tipik női ruhákban szeretnek lenni. A crossdressing önmagában még teljesen ártalmatlan, nincs benne semmi rossz, és nincs 1:1 kapcsolat a crossdresserek és a különböző LMBTQ emberek között (remélem ezzel nem bántom meg őket, nem tudom szebben leírni, lehet majd idővel). Nálam azonban ez sem úgy történt, mint az tipikus ahogy szokás mondani. Ebben feltehetően apám keze is benne van. De ez megint olyan, hogy ennyire sok-sok év távlatából ki tudja. Eddig csak néhány crossdresserrel beszéltem, de náluk valahogy más az egész nem tudom. Én igazán női ruhában érzem magam jól, az adja meg, hogy igen ez én vagyok. De persze ezt sem megélni, sem elmondani nem lehetett. Ezt mindig titokban kellett tartani. Eddig család nem tud róla.

Valahol ez is benne lehet meg még sok más is, hogy soha sem, éreztem igazán azt, hogy törödjek a testemmel. Valahogy nem éreztem magaménak. Feltehetően ez mindenkinél másképpen csapódik le, főleg, ha még gondolat szintjén sem volt szabad arra gondolni, hogy esetleg viselkedjek éljek kicsit nőiesebben. „Te fiú vagy, és kész” nevelést kaptam. A nagyon kevés óvodáskor emlékeim egyike, hogy egyik délután helyettesítő óvó nénink volt, és neki feltűnt, hogy a lányokkal babáztam egész délután és ezt szóvá tette anyámnak. Anyám leszidott, hogy „Te nem babázhatsz a lányokkal, mert te fiú vagy!”. Onnan kezdve nem babáztam a lányokkal…

És nézzük ezt, hogy nálam ez mit jelentett (megint hosszú lesz vigyázz!)

Harmadik osztály végén volt egy kötelező szemészeti vizsgálat, ami nálam betegség miatt kimaradt, így valamikor a nyáron vittek el szüleim vizsgálatra. Ekkor már éreztem, hogy én szemüveges akarok lenni, de nem voltam elég bátor, hogy kicsit rájátsszak, és tényleg írjanak nekem szemüveget, de mint kiderült nem is volt ez utóbbira szükség. Az orvos közölte, hogy a bal szemem gyengébb, és valami van vele, és kell szemüveg, de le kell ragasztani a jobb oldali lencsét, hogy erősödjön a bal szemem. (Nyilván én erre a beszélgetésre így nem emlékszem, ezt anyám mesélte évekkel később). Annyit még mondott, hogy állandóan használnom kell, akkor is, ha éppen nem fogom szeretni. (Erre a mondatra emlékszem). Az előző posztban már írtam az akkori cipő helyzetről a gyerek szemüveg sem volt egyszerűbb. Szerencsére tőlünk nem messze volt egy Ofotért üzlet, ahol volt külön gyerek részleg. Anyám el is vitt oda. Akkoriban volt gyerekeknek az „SZTK keret” na ez ilyen nagyon egyszerű kifejezetten ronda, de rendkívül olcsó cucc volt. Na én arról hallani sem akartam, de anyám se szerencsére. Voltak ott jobb, de drágább keretek is, egyik se tetszett, kényelmetlen, nem akarom, fúj. Mellettünk egy kislány próbálgatta ugyanúgy a szemüvegeket, mint én, és volt egy ilyen műanyag keret, ilyen kékes valami mintával. Na én egyből közöltam, hogy nekem olyan kell és el van döntve a vita. Optikus, meg anyám egyszerre „de kisfiam az lány keret”, közöltem velük: „és akkor mi van?”. Hiszti bekapcsolva, vagy olyan vagy semmilyen. Anyám végül belátta, hogy itt az adott napi vásárlásnak vége. Haza mentünk, apámnak csak annyit mondott, hogy nem kaptunk. És másnap elmegyünk egy hasonló üzletbe a város túlvégébe hátha ott. Anyám ugyan matek-fizika tanár volt - illetve most is az de már nyugdíjas, így csak korrepetálni járnak hozzá gyerekek - de a logikus gondolkodás képességéért elfelejtett sorba állni, az ilyen dolgok nem mentek neki. Szóval elmentünk a város túlvégébe, ami akkor nyilvánvaló volt (bár nekem még nem, mert még itt csak a 3-4 osztály között voltam, de később azért rájöttem, hogy hogyan is működik a szocializmus), hogy pontosan ugyanaz a választék. Ott is megláttam a korábban már kinézett keretet, hiszti bekapcsol, vagy olyan vagy semmilyen. Jahh hát igen, hisztizni nagyon tudtam. „De az lány” „Tudom, vagy olyan vagy semmilyen” „De az lány” egy ideig próbálkoztak, de megint hiszti, végül anyám feladta a harcot és belátta, hogy nem fog menni. Ekkor mondta neki az optikus, hogy ha ennyire azt akarja a gyerek, akkor legyen. Majd rájön a gyerek, hogy lányos és akkor majd akar másikat (nem jöttem rá és nem akartam másikat). Itt megint előjött anyám félelmetes logikai képessége, és nem ám azt csináltuk, hogy átmentünk a közeli Ofotértbe megvenni ott ugyanazt, hanem ott helyben megvettük. Ennek az volt a hozadéka, hogy amikor elkészült akkor megint keresztül utazhattuk az egész várost oda-vissza. Mondjuk ezeknek az anyámmal történt közös vásárlásoknak meglett az eredménye, hogy a mai napig nem okoz gondot Pesten A-ból B-be jutni akár térkép nélkül is, mert akkor annyira bejártuk a várost. Pl. megtudta, hogy valahol a világ végén 2 Ft-al olcsóbb a liszt na akkor oda elbuszoztunk (nyilván logikai képesség, hogy az így eltöltött idő, de hát a 2 Ft…). Nem emlékszem mennyi idő múlva lett kész a szemüvegem. De elmentünk érte. Még ott az üzletben leragasztották a jobb oldali lencsét. Akkor még az volt a divat, hogy a lencsét ragasztották le, nem, mint manapság, hogy a kisgyerek szemét. De ez akkor volt. Szóval leragasztották a jobb oldali lencsét és majd otthon próbáljam, mert ebben így nehezen fogok menni. Én meg közöltem, hogy nem, nem veszem le marad. Haza értünk. Apám felismerte, hogy lány szemüvegem van. És megint jött a Krakataut meghazudtoló ordítása (tehát 2:0) /bár a valós időrendben ez volt előbb/, a nemi identitásomról, meg arról, hogy mit fognak szólni meg stb. Hát senki nem szólt semmit, csak a szokásos gyerekek közti csesztetés, hogy „kalóz” meg „béna” „kishülyegyerek” „némá félszemű” stb. de, hogy csajos szemüvegem van soha senkit nem érdekelt. Nekem meg nagyon tetszett egyszerűen az első másodperctől imádtam. Úgy éreztem, hogy ez az enyém, az én részem. Fél év múlva kontroll, még maradjon. Egy éves kontrollon mondta az orvos, hogy már nem kell. Na én ott olyan bőgéssel kombinált hisztit vágtam le, hogy az orvos csak úgy pislogott (ez is az egyik villanás ami bennem maradt, hogy az orvos ott áll és le van fagyva, mint egy rossz windows /persze akkor még windows nem létezett, meg én sem tudtam mi az, de ez most érthető nem?), itt a hiszti tárgya az volt, hogy én szeretem ezt a szemüveget és nekem ez kell, az orvos szerint nem kell és inkább ne hordjam. Valahogy egy jó fél év kellett mire leszoktam róla (meg az, hogy közben kicsit nőtt a pofám, és már kezdett szorítani).

Egy pár évvel később (igen már sejthetitek, hogy közeledünk Apu:Krakatau mérkőzésben a 3:0-hoz). Nyolcadik osztály előtt, húgom hetedikes volt akkor. Igen, a húgom. Ő megint anyám logikus gondolkodási képességének és az akkor népszerű babona eredménye „amíg szoptatok, nem lehetek terhes”. Hogy ezt ki és hogyan és miért terjesztette el a 70-es évek elején, közepén nem tudom, de több osztálytársam (vagy kistestvére), egyetemi csoporttársam (vagy fiatalabb testvére) született így kb. egy év korkülönbséggel, szóval akkor volt ez a babona, és így lett a húgom és én közöttem egy év egy hónap egy nap korkülönbség (ez azóta se változott). Ő megy hetedikbe én nyolcadikba. És kitalálta a kicsi húgom, hogy neki magassarkú cipő kell (ő is legalább annyira hisztis volt, mint én, de szerintem egy hiszti versenyben én leköröztem simán) és kész. Akkor közöltem, ha a húgom kaphat olyat akkor én is olyat akarok. Ekkor beállt Apu Krakatau mérkőzésben a 3:0 szerintem a falak máig rezegnek abban a lakásban. Szóval apám megint ordított egy sort, hogy az női, és fiam nem vagy buzi, meg nem is tudnál benne járni meg stb. Ekkor anyám is rákezdett, dehogy buzi ez a gyerek, hát láttad, hogy mindig a lányokkal játszik, és a szülinapjára is csak lányokat hívott? Jó-jó de akkor is. Húgom már akkor nagyobb volt, mint én (ez szintén nem változott azóta, bár lehet, hogy miután egy pár éve nagyon meghíztam és lassan vágósúlyba kerülök leelőztem, de azért ő is szedett fel kilókat rendesen, bár a börtönben elég sokat fogyott). Végül húgom kapott egy kisebb sarokkal rendelkező, de magassarkú cipőt. Nyilván nálam volt a szokásos hiszti, hogy de én miért nem. Pár héttel később volt valami akció és húgomnak kellett a magassarkúja, de az technikailag nagyszüleimnél maradt, valami mára már ismeretlen okból. Mi akkor már a Zsigmond térnél laktunk, nagyszüleim a Fehérvári úton laktak nem messze a Skálától (a mai Alee áruház helyén állt). Vita, hogy ki menjen el a cipőért, meg akkor már valami papírokat is el kell hozni. Ilyenkor apám Hudinit megszégyenítő módon képes volt egy ezred másodperc alatt teleportálni legalább az Androméda galaxisig, egyébként ezt a képességet húgom is örökölte tőle, és később több alkalommal, amikor valamit meg kellett volna otthon csinálni akkor ezt kamatoztatták is. Tehát maradtunk anyámmal ketten a konyhában, anyám közölte, hogy te jobban ráérsz és elmész a nagyszülőkhöz a cuccokért. Ehhez hozzá tartozik, hogy ötödiktől kezdve egy túrakör tagja voltam, és hatodiktól engedtek teljesen egyedül közlekedni a városban. Nagyszülőkhöz el, cucc összeszed, elindul vissza. És itt bekattant valami és kitaláltam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom és felpróbálom húgom cipőjét, mint már említettem a mai napig nagyobb, mint én, tehát méretben jó volt. Ok, csak egy villamos megállót sétálok ebben. Na csak a Skáláig, de innen már csak egy megálló a Körtér. Na így mindig tolódott a „csak még” és a Komjádinál már tudtam, hogy ha most nem cserélem vissza akkor 4:0. Szerencsére soha nem jöttek rá. Én viszont igen, hogy eszméletlen magabiztosságot és egy nagyon természetes érzést ad nekem a magassarkú cipő. Ez azóta se változott. Ha magassarkúban lehetek, sajnos egyre ritkábban úgy érzem, hogy magam vagyok, hogy igen én vagyok.

Körülbelül egy évvel később, családi nyaralás Siófokon. Apám egy azóta megszűnt gyárban volt technológus mérnök, ezt sem értettem soha, mert totálisan nem volt kreatív de vagy a vakok között a félszemű a császár elv miatt, vagy a munkájában nem volt annyira idióta, mint a házkörüli munkák szervezésében nem tudom, de a lényeg hogy újított valamit amivel valamit jobban tudtak gyártani és rengeteg pénzt kapott érte (az akkori viszonyokhoz képest), és kapott egy két hetes jutalom nyaralást az egyik Siófoki SZOT üdülőbe (erről a nyaralásról lehet, hogy később lesz külön poszt, nem ígérem de lehet, mert sok minden történt az alatt a két hét alatt). Már a készülődés sem volt egyszerű, húgom kinőtte az úszódresszét én a fürdőnadrágomat (amit sose szerettem, mert teljesen idegennek és gáznak éreztem). Igen jól gondoljátok, egy bravúros hisztivel elértem, hogy sikerült beállítani a 4:0-t. Én is úszodresszt akarok, miért csak a húgom kaphat. De az csajos, te fiúvagynemvagybuzi. Nem is buzi, nézd meg csak lányokkal játszik, és a szülinapjára is csak lányokat hívott biztosan nem buzi. Debuzihogyilyetakar. Végül lett fürdőnadrágom, húgomnak úszódressze, és elmentünk Siófokra. Első nap, menjünk le a partra, úszni meg úgy eltölteni „felszabadultan az időt”. De nem veszem fel, mert gáz ahogy kinéz, én úszódresszt akarok (gigantikus hiszti), Apu beállította a végeredményt, ami 5:0 lett. Ha nincs úszódressz én nem megyek így emberek közé, kilátszik a mellem tök ciki, tök gáz. Maradok a szállodában. Vagy úszódressz vagy én nem megyek sehova. Végül anyám közölte, hogy jó maradjak a szállodában, ők mennek a partra. Ez azóta se változott, még mindig nem szeretem, ha kilátszik a mellem (és strandra se meg uszodába se járok, bár azóta már van férfi úszódressz is).

Szóval valahogy így elvergődtünk addig amíg végre elváltak. És apám elköltözött. Húgommal anyámmal maradtunk. Én egy műszaki szakközépbe kerültem, egy darab lány nem volt az iskolában. Kb. a pokol volt sok szempontból, szakmailag nem volt rossz, mert sokat tanultunk. De így baromira kilógtam az osztályból, de sikerült elvergődjek az érettségiig. Egyetlen jó dolog volt az a túrakör, amit még hatodikban találtunk, ekkora már egészen Összerázódott a csapat. Én elvégeztem egy ifjúsági túravezetői képzést, ami jó volt, mert így sokat jártunk kirándulni, voltak szervezett túraversenyek, diák találkozók stb. Mindig volt valami, ahova mentünk. Volt, hogy akár tízen tizenketten, de volt, hogy csak ketten hárman. Volt valami akció amire el kellett menjünk, de ilyen kiöltözős puccos történet volt. Valami díjátadó vagy már nem emlékszem micsoda a szövetségbe. Egyik lányt meg engem jelöltek ki, hogy majd mi képviseljük az egyesületet meg átvesszük, amit kell, meg ott jópofizunk. Na ezek a jópofizások is a „kedvenceim”, de végül elmentünk. Jó sokáig tartott, és a vége az lett, hogy „go home” de akkoriban még a pesti éjszakai járatok elég ritkásan és egészen értelmetlen helyen jártak, tehát a terv az volt, hogy az Erzsébet-híd pesti hídfőtől át a hídon, Döbrentei-tértől a felső rakparton végig Zsigmond térig gyalog. A lány kicsit odébb lakott a Pál-völgyi barlang közelében, mondom haza kísérem mert az úgy jó lesz, a Zsigmond-tér Pál-völgyi barlang táv nem vészes. A lány magassarkúban (kiöltözős buli volt) és talán még csak az Erszébet-híd közepén jártunk amikor kiakadt, hogy ő így nem jut haza, megörül ettől a cipőtől. Mondtam neki, ha stimmel a méret cseréljünk. Szemek elkerekedése, nézés bután (nem propán-bután csak simán bután). Mondtam neki, hogy szoktam hordani, ha nem lát senki, de most „vészhelyzet”. A lány közel 180cm volt, én valahol 165-168 között (a pontos évre nem emlékszem, de ebben az időszakban nőtem 165-ről 168-ra), és 40 körüli lábam volt, később lett 41-41,5. Picit még nagy is volt rám, de haza jutottunk. Bár a Szépvölgyi úton felfelé már én is kezdtem pokolba kívánni az egészet, de végül megoldottuk. Nagyon élveztem, nagyon jól esett. Szerencsére jó fej volt, és nem árult el senkinek. Aztán beszélgettünk erről még egyszer és mondta, hogy nem gondolta, hogy ezt a nagy utat kibírom magassarkúban. És akkor mondta neki poénból, hogy egyszer menjünk el egy városi sétára Zsigmond-tér - Moszkva tér - Ostrom utca - Halaszbástya - Lánchíd - Deák tér - Hősök tere - Dózsa György út - Váci út - Árpád híd - Zsigmond tér gyalog én meg megyek magassarkúban ő meg jön, amiben akar, közölte, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mire én „fogadjunk”. Teljesítettem a távot.

Nálam így kezdődött. A Zsóval történt kalandokról már írtam. És az Egyetemi évek utáni dolgokról talán később.

Én szóltam, hogy hosszú...

Arról a négy betűs jelenségről a korábbi "Hazugságaim" című posztomban már írtam. Itt most nem egy tudományos értekezést fogok írni, mert ahogy már korábban írtam mérnök vagyok, a tudományos elemzést meghagyom a pszichológusoknak, pszichiátereknek, szexuálpszichológusoknak, neuropszichológusoknak és mindenkinek akire ez tartozik.

Ez a jelenség amivel szembe találtam magam még negyedik osztályban, de csak sok-sok évvel később tudtam meg, hogy nem vagyok vele egyedül, és még neve is van, ez a BIID. A google-val találtam egy egészen használható angol nyelvű "definiciót" erre:

BIID: The term body integrity identity disorder (BIID) describes the extremely rare phenomenon of persons who desire the amputation of one or more healthy limbs or who desire a paralysis. Some of these persons mutilate themselves; others ask surgeons for an amputation or for the transection of their spinal cord.

Magyarul: Ez a kifejezés, egy nagyon ritka dolgot takar. Arról szól, hogy vannak emberek akik bénulásra, vagy egészséges végtagjuk amputálására vágynak. Ritkán megcsonkítják magukat, vagy orvostól kérnek amputációt, vagy a gerinc átvágást.

Nagyon röviden és nagyon tömören erről van szó. Itt most inkább azt fogom leírni, hogy ez nálam hogyan jelentkezik, jelentkezett, és, hogy hogyan "élem meg", mert ez is minden, csak messziről nézve ilyen egyszerű. Valójában ennél összetettebb. 

És még mindig előljáróban, a korábbi posztomban már utaltam rá, hogy a legtöbb emberből ha erről hall egy nagyon negatív érzést vált ki. A legenyhébb amikor a teremtő állatkertjének méretéről, és annak a kerítés magasságáról szóló kommenteket olvasunk, de az "undorító" "nagyon beteg" jelzők is teljesen gyakoriak, és csak megint magamat idézve ezt nem csak Web magyar részén, hanem angol, német oldalak, fórumok posztjainál is. Ne értsétek félre, nem tartom normálisnak. Egy szóval sem mondtam, hogy ez a jelenség teljesen normális. Nem, tényleg nem normális ebben maximálisan egyetértünk.

Akkor miről szól ez a poszt? Miért is írom? Meg miért indítottam ezt a blogot? Talán azért, hogy akik nem ismerik ezt a jelenséget megértsék, hogy nem vagyunk marslakók, nem vagyunk undorító gazemberek (néhány kivételtől eltekintve erről kicsit lejjebb még írok).

Ez szintén olyan amit kaptunk, több tanulmány szerint akár lehet születéstől kezdve, de a mintázat alapján a gyermekkorban alakul ki, jellemzően a nemi éréssel párhuzamosan. Vannak olyan cikkek (és mivel nem tudományos esszét írok, most nem idézném a szakirodalmát), ahol egyértelműen a szexuális elváltozások közé sorolják. Nem tudom, ehhez nem értek. Nálam egyértelműen általánosiskola alsó tagozatában kezdődött. Az első konkrét megmaradt élményem az negyedik osztályos koromból származik.

Anyámmal elmentünk cipőt venni, és a cipőboltban volt egy körülbelül velem egyidős lány, szintén próbálgatta a cipőket. Aki élt már ebben az időben (a korábbiak alapján ez az 1980-as évek közepére tehető, pontos évszámot nem írnék most le, talán később) nem úgy nézett ki a világ mint ma, hogy elindulunk a Nyugatitól az Oktogon felé (akkori néven Marx tértől a November hetedike térig) az egy méterre jutó cipő és divatboltok száma közelít a végtelenhez, hanem úgy nézett ki, hogy volt egy a Kálvin téren (anyu valahogy ezt nagyon szerette), volt egy az Astoria környékén (ezek legalább közel voltak egymáshoz), volt egy a Deák tér közelében, és volt néhány a Nagykörúton. És volt az Úttörő áruház a Ferenciek tere (akkori néven Felszabadulás tere) és az Astoria között.  A választék kb. ugyanaz volt mindenhol, nagyjából volt 5 féle cipő és ennyi. A méret választék sem volt túlzottan nagy, szóval ez úgy ment, hogy egyikbe bementünk van olyan ami tetszik, de nincs méretben, akkor próbáljuk meg a másikban átmentünk a másikba. Na ott ez egyáltalán nincs, de legalább van egy másik ami még elmegy, de méret itt sincs. Jó akkor irány a harmadik hátha ott kapunk. Na a korábban említett kislány is így volt a szüleivel, nagyjából ugyanazt az utat követtük és próbáltunk cipőhöz jutni. Tehát legalább 2-3 cipőboltban még találkoztunk. Visszatérve a kislányhoz, az egyik karja könyök alatt hiányzott. Csak egy keze volt, a másik a könyöke környékén véget ért. Sokáig néztem, ahogy használja a kis kezét. És kicsúszott a számon: "de jó neki". Szerencsére anyu úgy értette, hogy arra gondoltam, hogy találtak neki megfelelő cipőt, így nem volt annyira gáz a helyzet. Valahogy itt már éreztem, hogy ilyet szeretnék én is. Ez úgy az iskola kezdés környékén volt, mert akkor járt mindenki cipőboltba, mert addigra a tavalyit kinőttük a szandál (amit sosem szerettem de nyáron muszáj volt) meg már hideg volt, szóval kellett új cipő.

Valamikor (így visszakövetkeztetve az időpontokra és a potenciális időjárási helyzetre) november környéke lehetett amikor már kezdett kicsit csúszossá válni az út (a mi környékünkön akkor még nagyon sok helyen kockakő volt az úton, járdán mindenhol, később költöztünk már kicsit normálisabb helyre, új iskola meg minden) de a kockakő nagyon tud csúszni ha valaki ismeri és emlékszik rá. A padszomszédom (nevezzük Erikának, nem így hívták, de jobb a békesség) elcsúszott ahogy futott a busz után. Igen ez is egy szükséges sport volt, mert  mindig futottunk a busz után mert a következő ki tudja mikor jött - erről az a vicc jut eszembe, hogy "a figura nagyon fut a busz után, kikiabál neki az egyik utas, ember ne fusson ennyire, mindjárt jön a következő. - Jó de ennek meg én vagyok a vezetője". Ha ott volt véletlenül egy busz, inkább futottunk utána mert már "ET haza" érzés volt bennünk. Szóval elcsúszott és eltörte a karját, és kapott egy szép nagy gipszet, csak az ujjai lógtak ki belőle, és majdnem a válláig ért. Részben összefüggésben a dilimmel, nagyon tetszett, ahogy ügyetlenkedett a nagy gipszelt kezével. Haza mentem és közöltem apámmal (ő volt előbb otthon), hogy márpedig nekem ilyen gipsz kell. Hogy ezek után hogyan nem dőlt ránk az épület és a fél kerület nem tudom, de ahhoz az ordításhoz képest amit apám ott akkor levágott a Krakatau 1883-as kitörésének a hangja csak egy halk pisszenés lehetett. Voltam ott én minden, az idiótától a fasiszta férfi nemi váladékig minden. A leírások szerint a Krakatau 1883-as kitörését még öt nappal később is lehetett érzékelni a légkörben, hát szerintem nálunk a falak még egy hónapig rezegtek, tehát a versenyben Apu:Krakatau 1:0. Ekkor annyit azért megértettem, hogy erről jobb nem beszélni, így innen kezdve erről nem beszéltem. Közben legnagyobb bánatomra (bár Ő ezt szerintem másképpen élte meg) Erika keze meggyógyult és lekerült a gipsze.

Sokszor fogtam, néztem a kezem és úgy voltam vele, hogy felesleges. Próbáltam ezt elrejteni meg elcsomagolni, de nem lehetett, időről időre felszínre tört, néha elemi erővel. De titkolni kellett, és kell a mai napig is.

Konkrétan mit jelent ez nálam? Konkrétan azt, hogy úgy érzem, hogy a jobb alkarom könyök alatt felesleges. Inkább akadályoz mintsem, hogy hasznomra legyen. Sokszor álmomban úgy látom magam, hogy nincs jobb alkarom, csak egy pici csonk van a könyököm alatt. Hogy erről írni kéne már többször eszembe jutott az elmúlt években, de valahogy mindig halogatva volt. Akkor odáig jutottam, hogy kerestem olyan free képeket amiket fel lehetne ide használni de nem találtam. Találtam viszont 3D test modelleket a Blender programhoz, és az egyik ilyen modellt amelyik úgy megfogott és megtetszett átalakítottam, és ezt mutatom most meg (nem lett tökéletes, de első Blender próbálkozásra szódával elmegy). Kb. így képzelném el magam. Hogy akkor miért egy fiatal lányt, virágmintás ruhában választottam "alanynak" és ennek bemutatására nem tudom. Ő itt Tündi egy virtuális lány fogadjátok szeretettel, a következőkben róla fogok írni.

Igen pont ilyen kezem van, csak (még) nem látszik, mert (még) megvan. És igen pont így érzem magam mint itt a képen Tündi. Sajnos az utóbbi időben meghíztam, és már egy ilyen ruha nem állna jól rajtam. De nagyon tetszik. El tudnám fogadni ezt is.

Szóval visszatérve Tündire, mint látjátok Tündi egy 20 év körüli fiatal lány, a jobb alkarját egy balesetben elveszítette. Eleinte titkolni próbálta, de aztán rájött, hogy felesleges. Azóta büszkén hordja így az ujjatlan ruhákat is. Hamar megszokta, hogy ilyen a keze, megtanult vele élni, mindent meg tud csinálni a ház körül, főz, mos, ruhákat vasal. Kedvenc ételeinek az egyike a palacsinta, ha a barátnői meglátogatják mindig azt készít. Már rájött, hogy hogyan képes finom palacsintát készíteni másfél kézzel. Gyakran megkérdezik Tünditől, hogy milyen így neki. Erre azt válaszolja, már megszoktam, és nem rossz, mint sokan hiszitek, "Én megszerettem ezt a kezemet".

Ez most akkor úgy néz ki, hogy tök happy, meg minden? És akkor ez így jó nekünk? Nem, nem jó, és mint a bevezetőben írtam, nem normális, de valahol el kell fogadni. Van a dolognak egy nagyon csúnya és ha lehet azt mondani, hogy tényleg gonosz árnyoldala. Ebben is vannak fokozatok mint mindenben.

Vannak olyan emberek akiknek ez "csak" tetszik. Azaz nagyon tetszik nekik ha egy ellentétes (vagy azonos) nemű embernek hiányzik egy végtagja. Belőlük viszonylag sok van, ahhoz képest amit gondolnánk, és őket is betegnek tartják. Aztán vagyunk még kevesebben akik úgy is érzik, hogy ugyan "fizikailag ott van, de minek". Én nem tudom, nem ismerem azoknak a gondolatait akik a "csak tetszik" kategóriába tartoznak. Néhányukkal cseteltem már, fórumokban, itt-ott váltottunk pár üzenetet. Az a tapasztalatom, hogy általában jól tudják kezelni ezt magukban. De közülük vannak néhányan akik nem képesek betartani a játékszabályokat. Olvastam olyan beszámolókat, hogy kilátogattak parasport (olyan sportok amelyeket valamilyen fogyatékossággal élők űznek) eseményekre, és belógtak a nők öltözőjébe; vagy tizen éves kislánynak leírták messenger üzenetben: "milyen jó neked, hogy ilyen a kezed". Na őket én is elitélem. Ők nem csak betegek, hanem bunkók is, vagy nem is tudom szóval erre nem találok szavakat . Ők nem képesek megértani, hogy hem rontunk ajtóstól a házba. Uralkodni kell, és ha finoman közelítünk egy ellentétes nemű érintetthez, akkor elég hamar kiderül, hogy fogja-e tolerálni ha "tetszik" vagy sem. Ha nem akkor békén kell hagyni és nem szabad zaklatni, van elég baja anélkül is, hogy a nyakába lihegne valaki, hogy "te milyen jó, hogy nincs kezed/lábad" (megfelelő rész aláhúzandó)". Ami nem megy nem kell erőltetni. Megfelelő távolságtartás, megfelelő kommunikácó és még az is lehet, hogy megnyílnak, lehet velük beszélgetni stb. Látni kell bennük, hogy ők érző emeberek (sokszor hatalmas szívvel, volt ilyenben részem, erről később lesz poszt, de annyira, mint Ő senki nem tudott szeretni) és nem egy szexuális fantázia tárgyát látni pont abban ami esetleg nekik amúgy is kényelmetlen. Nyilván ebben a csoportban is vannak normálisak is, akik rendesen kezelik a helyzetet, normálisan kommunikálnak stb. Róluk ebben a blogban külön nem beszélnék, "devotee" kulcsszóval közös (google) barátunkkal rájuk tudsz keresni. Vannak nekik is blogjaik, meg fórumaik meg mindenük. Ez a blog nem róluk szól.

Térjünk vissza a "mi" csoportunkhoz. Leggyakrabban végtaggal kapcsolatban érzezzük ezt, de nagyon sokan vannak akik lebénulni szeretnének, és kerekesszékbe kerülni. Néhányan vannak akik egyik, vagy mindkét szemükre megvakulni, vagy mindkét fülükre megsüketülni szeretnének. Én cseteltem egyszer egy ausztrál figurával (akiről később kiderült, hogy valójában lány), ő az egyik szemét saját magának tépte ki. Mert úgy érezte, hogy felesleges neki. Nagyon sok közös pontot találtunk. A szakirodalmak szerint nem egy gyakori dolog, szóval amit írtam, hogy "nagyon sokan" az relatív mert az ún. fejlett világban (erről vannak még úgy ahogy adatok) néhány ezerre teszik a számunkat, néhány forrásban azt említik, hogy nagyon nagy a látencia, azaz nagyon sokszor ez rejtve marad (és az illető személy semmilyen statisztikában nem szerepel, mint pl. én sem szerepelek sehol, szóval egy ember már biztosan van, aki nem látszik sehol), és ezzel korrigálva sem lehet több mint néhány tízezer fő. Szintén a szakirodalom szerint jelentős részük férfi, és csak kisebb részük nő. Ez is egy érdekes dolog, mert az ismertté vált "sikeres" esetek kb. 50-50%-ot mutatnak. Sikeres esetnek azt nevezzük akik túl jutottak azon a fázison, hogy erről álmodnak, és valóban elvesztették valamelyik végtagjukat, szemüket, hallásukat, vagy lebénultak. Ha az ember egy-egy ilyen fórumot megtalál a neten, valóban azt látja, hogy a nickek nagyrésze férfi, de ha sikerül privát üzeneteket váltani elég hamar kiderül, hogy a férfi nickek mögött sok esetben valójában nők állnak. Szóval hogy hányan vagyunk, milyen a nemi eloszlásunk ebben a pillanatban senki nem tudja. Sem mi, sem a szakemberek. Igen, szakemberek, nagyon kevés szakember foglalkozik ezzel a témával, nagyon marginális. Szóval szakirodalom sincs sok.