Ez is egy érdekes dolog. Röviden arról szól, hogy az ellentétes neműek ruháit szeretik hordani az emberek. Azaz nők férfi, férfiak tipik női ruhákban szeretnek lenni. A crossdressing önmagában még teljesen ártalmatlan, nincs benne semmi rossz, és nincs 1:1 kapcsolat a crossdresserek és a különböző LMBTQ emberek között (remélem ezzel nem bántom meg őket, nem tudom szebben leírni, lehet majd idővel). Nálam azonban ez sem úgy történt, mint az tipikus ahogy szokás mondani. Ebben feltehetően apám keze is benne van. De ez megint olyan, hogy ennyire sok-sok év távlatából ki tudja. Eddig csak néhány crossdresserrel beszéltem, de náluk valahogy más az egész nem tudom. Én igazán női ruhában érzem magam jól, az adja meg, hogy igen ez én vagyok. De persze ezt sem megélni, sem elmondani nem lehetett. Ezt mindig titokban kellett tartani. Eddig család nem tud róla.

Valahol ez is benne lehet meg még sok más is, hogy soha sem, éreztem igazán azt, hogy törödjek a testemmel. Valahogy nem éreztem magaménak. Feltehetően ez mindenkinél másképpen csapódik le, főleg, ha még gondolat szintjén sem volt szabad arra gondolni, hogy esetleg viselkedjek éljek kicsit nőiesebben. „Te fiú vagy, és kész” nevelést kaptam. A nagyon kevés óvodáskor emlékeim egyike, hogy egyik délután helyettesítő óvó nénink volt, és neki feltűnt, hogy a lányokkal babáztam egész délután és ezt szóvá tette anyámnak. Anyám leszidott, hogy „Te nem babázhatsz a lányokkal, mert te fiú vagy!”. Onnan kezdve nem babáztam a lányokkal…

És nézzük ezt, hogy nálam ez mit jelentett (megint hosszú lesz vigyázz!)

Harmadik osztály végén volt egy kötelező szemészeti vizsgálat, ami nálam betegség miatt kimaradt, így valamikor a nyáron vittek el szüleim vizsgálatra. Ekkor már éreztem, hogy én szemüveges akarok lenni, de nem voltam elég bátor, hogy kicsit rájátsszak, és tényleg írjanak nekem szemüveget, de mint kiderült nem is volt ez utóbbira szükség. Az orvos közölte, hogy a bal szemem gyengébb, és valami van vele, és kell szemüveg, de le kell ragasztani a jobb oldali lencsét, hogy erősödjön a bal szemem. (Nyilván én erre a beszélgetésre így nem emlékszem, ezt anyám mesélte évekkel később). Annyit még mondott, hogy állandóan használnom kell, akkor is, ha éppen nem fogom szeretni. (Erre a mondatra emlékszem). Az előző posztban már írtam az akkori cipő helyzetről a gyerek szemüveg sem volt egyszerűbb. Szerencsére tőlünk nem messze volt egy Ofotért üzlet, ahol volt külön gyerek részleg. Anyám el is vitt oda. Akkoriban volt gyerekeknek az „SZTK keret” na ez ilyen nagyon egyszerű kifejezetten ronda, de rendkívül olcsó cucc volt. Na én arról hallani sem akartam, de anyám se szerencsére. Voltak ott jobb, de drágább keretek is, egyik se tetszett, kényelmetlen, nem akarom, fúj. Mellettünk egy kislány próbálgatta ugyanúgy a szemüvegeket, mint én, és volt egy ilyen műanyag keret, ilyen kékes valami mintával. Na én egyből közöltam, hogy nekem olyan kell és el van döntve a vita. Optikus, meg anyám egyszerre „de kisfiam az lány keret”, közöltem velük: „és akkor mi van?”. Hiszti bekapcsolva, vagy olyan vagy semmilyen. Anyám végül belátta, hogy itt az adott napi vásárlásnak vége. Haza mentünk, apámnak csak annyit mondott, hogy nem kaptunk. És másnap elmegyünk egy hasonló üzletbe a város túlvégébe hátha ott. Anyám ugyan matek-fizika tanár volt - illetve most is az de már nyugdíjas, így csak korrepetálni járnak hozzá gyerekek - de a logikus gondolkodás képességéért elfelejtett sorba állni, az ilyen dolgok nem mentek neki. Szóval elmentünk a város túlvégébe, ami akkor nyilvánvaló volt (bár nekem még nem, mert még itt csak a 3-4 osztály között voltam, de később azért rájöttem, hogy hogyan is működik a szocializmus), hogy pontosan ugyanaz a választék. Ott is megláttam a korábban már kinézett keretet, hiszti bekapcsol, vagy olyan vagy semmilyen. Jahh hát igen, hisztizni nagyon tudtam. „De az lány” „Tudom, vagy olyan vagy semmilyen” „De az lány” egy ideig próbálkoztak, de megint hiszti, végül anyám feladta a harcot és belátta, hogy nem fog menni. Ekkor mondta neki az optikus, hogy ha ennyire azt akarja a gyerek, akkor legyen. Majd rájön a gyerek, hogy lányos és akkor majd akar másikat (nem jöttem rá és nem akartam másikat). Itt megint előjött anyám félelmetes logikai képessége, és nem ám azt csináltuk, hogy átmentünk a közeli Ofotértbe megvenni ott ugyanazt, hanem ott helyben megvettük. Ennek az volt a hozadéka, hogy amikor elkészült akkor megint keresztül utazhattuk az egész várost oda-vissza. Mondjuk ezeknek az anyámmal történt közös vásárlásoknak meglett az eredménye, hogy a mai napig nem okoz gondot Pesten A-ból B-be jutni akár térkép nélkül is, mert akkor annyira bejártuk a várost. Pl. megtudta, hogy valahol a világ végén 2 Ft-al olcsóbb a liszt na akkor oda elbuszoztunk (nyilván logikai képesség, hogy az így eltöltött idő, de hát a 2 Ft…). Nem emlékszem mennyi idő múlva lett kész a szemüvegem. De elmentünk érte. Még ott az üzletben leragasztották a jobb oldali lencsét. Akkor még az volt a divat, hogy a lencsét ragasztották le, nem, mint manapság, hogy a kisgyerek szemét. De ez akkor volt. Szóval leragasztották a jobb oldali lencsét és majd otthon próbáljam, mert ebben így nehezen fogok menni. Én meg közöltem, hogy nem, nem veszem le marad. Haza értünk. Apám felismerte, hogy lány szemüvegem van. És megint jött a Krakataut meghazudtoló ordítása (tehát 2:0) /bár a valós időrendben ez volt előbb/, a nemi identitásomról, meg arról, hogy mit fognak szólni meg stb. Hát senki nem szólt semmit, csak a szokásos gyerekek közti csesztetés, hogy „kalóz” meg „béna” „kishülyegyerek” „némá félszemű” stb. de, hogy csajos szemüvegem van soha senkit nem érdekelt. Nekem meg nagyon tetszett egyszerűen az első másodperctől imádtam. Úgy éreztem, hogy ez az enyém, az én részem. Fél év múlva kontroll, még maradjon. Egy éves kontrollon mondta az orvos, hogy már nem kell. Na én ott olyan bőgéssel kombinált hisztit vágtam le, hogy az orvos csak úgy pislogott (ez is az egyik villanás ami bennem maradt, hogy az orvos ott áll és le van fagyva, mint egy rossz windows /persze akkor még windows nem létezett, meg én sem tudtam mi az, de ez most érthető nem?), itt a hiszti tárgya az volt, hogy én szeretem ezt a szemüveget és nekem ez kell, az orvos szerint nem kell és inkább ne hordjam. Valahogy egy jó fél év kellett mire leszoktam róla (meg az, hogy közben kicsit nőtt a pofám, és már kezdett szorítani).

Egy pár évvel később (igen már sejthetitek, hogy közeledünk Apu:Krakatau mérkőzésben a 3:0-hoz). Nyolcadik osztály előtt, húgom hetedikes volt akkor. Igen, a húgom. Ő megint anyám logikus gondolkodási képességének és az akkor népszerű babona eredménye „amíg szoptatok, nem lehetek terhes”. Hogy ezt ki és hogyan és miért terjesztette el a 70-es évek elején, közepén nem tudom, de több osztálytársam (vagy kistestvére), egyetemi csoporttársam (vagy fiatalabb testvére) született így kb. egy év korkülönbséggel, szóval akkor volt ez a babona, és így lett a húgom és én közöttem egy év egy hónap egy nap korkülönbség (ez azóta se változott). Ő megy hetedikbe én nyolcadikba. És kitalálta a kicsi húgom, hogy neki magassarkú cipő kell (ő is legalább annyira hisztis volt, mint én, de szerintem egy hiszti versenyben én leköröztem simán) és kész. Akkor közöltem, ha a húgom kaphat olyat akkor én is olyat akarok. Ekkor beállt Apu Krakatau mérkőzésben a 3:0 szerintem a falak máig rezegnek abban a lakásban. Szóval apám megint ordított egy sort, hogy az női, és fiam nem vagy buzi, meg nem is tudnál benne járni meg stb. Ekkor anyám is rákezdett, dehogy buzi ez a gyerek, hát láttad, hogy mindig a lányokkal játszik, és a szülinapjára is csak lányokat hívott? Jó-jó de akkor is. Húgom már akkor nagyobb volt, mint én (ez szintén nem változott azóta, bár lehet, hogy miután egy pár éve nagyon meghíztam és lassan vágósúlyba kerülök leelőztem, de azért ő is szedett fel kilókat rendesen, bár a börtönben elég sokat fogyott). Végül húgom kapott egy kisebb sarokkal rendelkező, de magassarkú cipőt. Nyilván nálam volt a szokásos hiszti, hogy de én miért nem. Pár héttel később volt valami akció és húgomnak kellett a magassarkúja, de az technikailag nagyszüleimnél maradt, valami mára már ismeretlen okból. Mi akkor már a Zsigmond térnél laktunk, nagyszüleim a Fehérvári úton laktak nem messze a Skálától (a mai Alee áruház helyén állt). Vita, hogy ki menjen el a cipőért, meg akkor már valami papírokat is el kell hozni. Ilyenkor apám Hudinit megszégyenítő módon képes volt egy ezred másodperc alatt teleportálni legalább az Androméda galaxisig, egyébként ezt a képességet húgom is örökölte tőle, és később több alkalommal, amikor valamit meg kellett volna otthon csinálni akkor ezt kamatoztatták is. Tehát maradtunk anyámmal ketten a konyhában, anyám közölte, hogy te jobban ráérsz és elmész a nagyszülőkhöz a cuccokért. Ehhez hozzá tartozik, hogy ötödiktől kezdve egy túrakör tagja voltam, és hatodiktól engedtek teljesen egyedül közlekedni a városban. Nagyszülőkhöz el, cucc összeszed, elindul vissza. És itt bekattant valami és kitaláltam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom és felpróbálom húgom cipőjét, mint már említettem a mai napig nagyobb, mint én, tehát méretben jó volt. Ok, csak egy villamos megállót sétálok ebben. Na csak a Skáláig, de innen már csak egy megálló a Körtér. Na így mindig tolódott a „csak még” és a Komjádinál már tudtam, hogy ha most nem cserélem vissza akkor 4:0. Szerencsére soha nem jöttek rá. Én viszont igen, hogy eszméletlen magabiztosságot és egy nagyon természetes érzést ad nekem a magassarkú cipő. Ez azóta se változott. Ha magassarkúban lehetek, sajnos egyre ritkábban úgy érzem, hogy magam vagyok, hogy igen én vagyok.

Körülbelül egy évvel később, családi nyaralás Siófokon. Apám egy azóta megszűnt gyárban volt technológus mérnök, ezt sem értettem soha, mert totálisan nem volt kreatív de vagy a vakok között a félszemű a császár elv miatt, vagy a munkájában nem volt annyira idióta, mint a házkörüli munkák szervezésében nem tudom, de a lényeg hogy újított valamit amivel valamit jobban tudtak gyártani és rengeteg pénzt kapott érte (az akkori viszonyokhoz képest), és kapott egy két hetes jutalom nyaralást az egyik Siófoki SZOT üdülőbe (erről a nyaralásról lehet, hogy később lesz külön poszt, nem ígérem de lehet, mert sok minden történt az alatt a két hét alatt). Már a készülődés sem volt egyszerű, húgom kinőtte az úszódresszét én a fürdőnadrágomat (amit sose szerettem, mert teljesen idegennek és gáznak éreztem). Igen jól gondoljátok, egy bravúros hisztivel elértem, hogy sikerült beállítani a 4:0-t. Én is úszodresszt akarok, miért csak a húgom kaphat. De az csajos, te fiúvagynemvagybuzi. Nem is buzi, nézd meg csak lányokkal játszik, és a szülinapjára is csak lányokat hívott biztosan nem buzi. Debuzihogyilyetakar. Végül lett fürdőnadrágom, húgomnak úszódressze, és elmentünk Siófokra. Első nap, menjünk le a partra, úszni meg úgy eltölteni „felszabadultan az időt”. De nem veszem fel, mert gáz ahogy kinéz, én úszódresszt akarok (gigantikus hiszti), Apu beállította a végeredményt, ami 5:0 lett. Ha nincs úszódressz én nem megyek így emberek közé, kilátszik a mellem tök ciki, tök gáz. Maradok a szállodában. Vagy úszódressz vagy én nem megyek sehova. Végül anyám közölte, hogy jó maradjak a szállodában, ők mennek a partra. Ez azóta se változott, még mindig nem szeretem, ha kilátszik a mellem (és strandra se meg uszodába se járok, bár azóta már van férfi úszódressz is).

Szóval valahogy így elvergődtünk addig amíg végre elváltak. És apám elköltözött. Húgommal anyámmal maradtunk. Én egy műszaki szakközépbe kerültem, egy darab lány nem volt az iskolában. Kb. a pokol volt sok szempontból, szakmailag nem volt rossz, mert sokat tanultunk. De így baromira kilógtam az osztályból, de sikerült elvergődjek az érettségiig. Egyetlen jó dolog volt az a túrakör, amit még hatodikban találtunk, ekkora már egészen Összerázódott a csapat. Én elvégeztem egy ifjúsági túravezetői képzést, ami jó volt, mert így sokat jártunk kirándulni, voltak szervezett túraversenyek, diák találkozók stb. Mindig volt valami, ahova mentünk. Volt, hogy akár tízen tizenketten, de volt, hogy csak ketten hárman. Volt valami akció amire el kellett menjünk, de ilyen kiöltözős puccos történet volt. Valami díjátadó vagy már nem emlékszem micsoda a szövetségbe. Egyik lányt meg engem jelöltek ki, hogy majd mi képviseljük az egyesületet meg átvesszük, amit kell, meg ott jópofizunk. Na ezek a jópofizások is a „kedvenceim”, de végül elmentünk. Jó sokáig tartott, és a vége az lett, hogy „go home” de akkoriban még a pesti éjszakai járatok elég ritkásan és egészen értelmetlen helyen jártak, tehát a terv az volt, hogy az Erzsébet-híd pesti hídfőtől át a hídon, Döbrentei-tértől a felső rakparton végig Zsigmond térig gyalog. A lány kicsit odébb lakott a Pál-völgyi barlang közelében, mondom haza kísérem mert az úgy jó lesz, a Zsigmond-tér Pál-völgyi barlang táv nem vészes. A lány magassarkúban (kiöltözős buli volt) és talán még csak az Erszébet-híd közepén jártunk amikor kiakadt, hogy ő így nem jut haza, megörül ettől a cipőtől. Mondtam neki, ha stimmel a méret cseréljünk. Szemek elkerekedése, nézés bután (nem propán-bután csak simán bután). Mondtam neki, hogy szoktam hordani, ha nem lát senki, de most „vészhelyzet”. A lány közel 180cm volt, én valahol 165-168 között (a pontos évre nem emlékszem, de ebben az időszakban nőtem 165-ről 168-ra), és 40 körüli lábam volt, később lett 41-41,5. Picit még nagy is volt rám, de haza jutottunk. Bár a Szépvölgyi úton felfelé már én is kezdtem pokolba kívánni az egészet, de végül megoldottuk. Nagyon élveztem, nagyon jól esett. Szerencsére jó fej volt, és nem árult el senkinek. Aztán beszélgettünk erről még egyszer és mondta, hogy nem gondolta, hogy ezt a nagy utat kibírom magassarkúban. És akkor mondta neki poénból, hogy egyszer menjünk el egy városi sétára Zsigmond-tér - Moszkva tér - Ostrom utca - Halaszbástya - Lánchíd - Deák tér - Hősök tere - Dózsa György út - Váci út - Árpád híd - Zsigmond tér gyalog én meg megyek magassarkúban ő meg jön, amiben akar, közölte, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mire én „fogadjunk”. Teljesítettem a távot.

Nálam így kezdődött. A Zsóval történt kalandokról már írtam. És az Egyetemi évek utáni dolgokról talán később.

Én szóltam, hogy hosszú...