Arról a négy betűs jelenségről a korábbi "Hazugságaim" című posztomban már írtam. Itt most nem egy tudományos értekezést fogok írni, mert ahogy már korábban írtam mérnök vagyok, a tudományos elemzést meghagyom a pszichológusoknak, pszichiátereknek, szexuálpszichológusoknak, neuropszichológusoknak és mindenkinek akire ez tartozik.
Ez a jelenség amivel szembe találtam magam még negyedik osztályban, de csak sok-sok évvel később tudtam meg, hogy nem vagyok vele egyedül, és még neve is van, ez a BIID. A google-val találtam egy egészen használható angol nyelvű "definiciót" erre:
BIID: The term body integrity identity disorder (BIID) describes the extremely rare phenomenon of persons who desire the amputation of one or more healthy limbs or who desire a paralysis. Some of these persons mutilate themselves; others ask surgeons for an amputation or for the transection of their spinal cord.
Magyarul: Ez a kifejezés, egy nagyon ritka dolgot takar. Arról szól, hogy vannak emberek akik bénulásra, vagy egészséges végtagjuk amputálására vágynak. Ritkán megcsonkítják magukat, vagy orvostól kérnek amputációt, vagy a gerinc átvágást.
Nagyon röviden és nagyon tömören erről van szó. Itt most inkább azt fogom leírni, hogy ez nálam hogyan jelentkezik, jelentkezett, és, hogy hogyan "élem meg", mert ez is minden, csak messziről nézve ilyen egyszerű. Valójában ennél összetettebb.
És még mindig előljáróban, a korábbi posztomban már utaltam rá, hogy a legtöbb emberből ha erről hall egy nagyon negatív érzést vált ki. A legenyhébb amikor a teremtő állatkertjének méretéről, és annak a kerítés magasságáról szóló kommenteket olvasunk, de az "undorító" "nagyon beteg" jelzők is teljesen gyakoriak, és csak megint magamat idézve ezt nem csak Web magyar részén, hanem angol, német oldalak, fórumok posztjainál is. Ne értsétek félre, nem tartom normálisnak. Egy szóval sem mondtam, hogy ez a jelenség teljesen normális. Nem, tényleg nem normális ebben maximálisan egyetértünk.
Akkor miről szól ez a poszt? Miért is írom? Meg miért indítottam ezt a blogot? Talán azért, hogy akik nem ismerik ezt a jelenséget megértsék, hogy nem vagyunk marslakók, nem vagyunk undorító gazemberek (néhány kivételtől eltekintve erről kicsit lejjebb még írok).
Ez szintén olyan amit kaptunk, több tanulmány szerint akár lehet születéstől kezdve, de a mintázat alapján a gyermekkorban alakul ki, jellemzően a nemi éréssel párhuzamosan. Vannak olyan cikkek (és mivel nem tudományos esszét írok, most nem idézném a szakirodalmát), ahol egyértelműen a szexuális elváltozások közé sorolják. Nem tudom, ehhez nem értek. Nálam egyértelműen általánosiskola alsó tagozatában kezdődött. Az első konkrét megmaradt élményem az negyedik osztályos koromból származik.
Anyámmal elmentünk cipőt venni, és a cipőboltban volt egy körülbelül velem egyidős lány, szintén próbálgatta a cipőket. Aki élt már ebben az időben (a korábbiak alapján ez az 1980-as évek közepére tehető, pontos évszámot nem írnék most le, talán később) nem úgy nézett ki a világ mint ma, hogy elindulunk a Nyugatitól az Oktogon felé (akkori néven Marx tértől a November hetedike térig) az egy méterre jutó cipő és divatboltok száma közelít a végtelenhez, hanem úgy nézett ki, hogy volt egy a Kálvin téren (anyu valahogy ezt nagyon szerette), volt egy az Astoria környékén (ezek legalább közel voltak egymáshoz), volt egy a Deák tér közelében, és volt néhány a Nagykörúton. És volt az Úttörő áruház a Ferenciek tere (akkori néven Felszabadulás tere) és az Astoria között. A választék kb. ugyanaz volt mindenhol, nagyjából volt 5 féle cipő és ennyi. A méret választék sem volt túlzottan nagy, szóval ez úgy ment, hogy egyikbe bementünk van olyan ami tetszik, de nincs méretben, akkor próbáljuk meg a másikban átmentünk a másikba. Na ott ez egyáltalán nincs, de legalább van egy másik ami még elmegy, de méret itt sincs. Jó akkor irány a harmadik hátha ott kapunk. Na a korábban említett kislány is így volt a szüleivel, nagyjából ugyanazt az utat követtük és próbáltunk cipőhöz jutni. Tehát legalább 2-3 cipőboltban még találkoztunk. Visszatérve a kislányhoz, az egyik karja könyök alatt hiányzott. Csak egy keze volt, a másik a könyöke környékén véget ért. Sokáig néztem, ahogy használja a kis kezét. És kicsúszott a számon: "de jó neki". Szerencsére anyu úgy értette, hogy arra gondoltam, hogy találtak neki megfelelő cipőt, így nem volt annyira gáz a helyzet. Valahogy itt már éreztem, hogy ilyet szeretnék én is. Ez úgy az iskola kezdés környékén volt, mert akkor járt mindenki cipőboltba, mert addigra a tavalyit kinőttük a szandál (amit sosem szerettem de nyáron muszáj volt) meg már hideg volt, szóval kellett új cipő.
Valamikor (így visszakövetkeztetve az időpontokra és a potenciális időjárási helyzetre) november környéke lehetett amikor már kezdett kicsit csúszossá válni az út (a mi környékünkön akkor még nagyon sok helyen kockakő volt az úton, járdán mindenhol, később költöztünk már kicsit normálisabb helyre, új iskola meg minden) de a kockakő nagyon tud csúszni ha valaki ismeri és emlékszik rá. A padszomszédom (nevezzük Erikának, nem így hívták, de jobb a békesség) elcsúszott ahogy futott a busz után. Igen ez is egy szükséges sport volt, mert mindig futottunk a busz után mert a következő ki tudja mikor jött - erről az a vicc jut eszembe, hogy "a figura nagyon fut a busz után, kikiabál neki az egyik utas, ember ne fusson ennyire, mindjárt jön a következő. - Jó de ennek meg én vagyok a vezetője". Ha ott volt véletlenül egy busz, inkább futottunk utána mert már "ET haza" érzés volt bennünk. Szóval elcsúszott és eltörte a karját, és kapott egy szép nagy gipszet, csak az ujjai lógtak ki belőle, és majdnem a válláig ért. Részben összefüggésben a dilimmel, nagyon tetszett, ahogy ügyetlenkedett a nagy gipszelt kezével. Haza mentem és közöltem apámmal (ő volt előbb otthon), hogy márpedig nekem ilyen gipsz kell. Hogy ezek után hogyan nem dőlt ránk az épület és a fél kerület nem tudom, de ahhoz az ordításhoz képest amit apám ott akkor levágott a Krakatau 1883-as kitörésének a hangja csak egy halk pisszenés lehetett. Voltam ott én minden, az idiótától a fasiszta férfi nemi váladékig minden. A leírások szerint a Krakatau 1883-as kitörését még öt nappal később is lehetett érzékelni a légkörben, hát szerintem nálunk a falak még egy hónapig rezegtek, tehát a versenyben Apu:Krakatau 1:0. Ekkor annyit azért megértettem, hogy erről jobb nem beszélni, így innen kezdve erről nem beszéltem. Közben legnagyobb bánatomra (bár Ő ezt szerintem másképpen élte meg) Erika keze meggyógyult és lekerült a gipsze.
Sokszor fogtam, néztem a kezem és úgy voltam vele, hogy felesleges. Próbáltam ezt elrejteni meg elcsomagolni, de nem lehetett, időről időre felszínre tört, néha elemi erővel. De titkolni kellett, és kell a mai napig is.
Konkrétan mit jelent ez nálam? Konkrétan azt, hogy úgy érzem, hogy a jobb alkarom könyök alatt felesleges. Inkább akadályoz mintsem, hogy hasznomra legyen. Sokszor álmomban úgy látom magam, hogy nincs jobb alkarom, csak egy pici csonk van a könyököm alatt. Hogy erről írni kéne már többször eszembe jutott az elmúlt években, de valahogy mindig halogatva volt. Akkor odáig jutottam, hogy kerestem olyan free képeket amiket fel lehetne ide használni de nem találtam. Találtam viszont 3D test modelleket a Blender programhoz, és az egyik ilyen modellt amelyik úgy megfogott és megtetszett átalakítottam, és ezt mutatom most meg (nem lett tökéletes, de első Blender próbálkozásra szódával elmegy). Kb. így képzelném el magam. Hogy akkor miért egy fiatal lányt, virágmintás ruhában választottam "alanynak" és ennek bemutatására nem tudom. Ő itt Tündi egy virtuális lány fogadjátok szeretettel, a következőkben róla fogok írni.
Igen pont ilyen kezem van, csak (még) nem látszik, mert (még) megvan. És igen pont így érzem magam mint itt a képen Tündi. Sajnos az utóbbi időben meghíztam, és már egy ilyen ruha nem állna jól rajtam. De nagyon tetszik. El tudnám fogadni ezt is.
Szóval visszatérve Tündire, mint látjátok Tündi egy 20 év körüli fiatal lány, a jobb alkarját egy balesetben elveszítette. Eleinte titkolni próbálta, de aztán rájött, hogy felesleges. Azóta büszkén hordja így az ujjatlan ruhákat is. Hamar megszokta, hogy ilyen a keze, megtanult vele élni, mindent meg tud csinálni a ház körül, főz, mos, ruhákat vasal. Kedvenc ételeinek az egyike a palacsinta, ha a barátnői meglátogatják mindig azt készít. Már rájött, hogy hogyan képes finom palacsintát készíteni másfél kézzel. Gyakran megkérdezik Tünditől, hogy milyen így neki. Erre azt válaszolja, már megszoktam, és nem rossz, mint sokan hiszitek, "Én megszerettem ezt a kezemet".
Ez most akkor úgy néz ki, hogy tök happy, meg minden? És akkor ez így jó nekünk? Nem, nem jó, és mint a bevezetőben írtam, nem normális, de valahol el kell fogadni. Van a dolognak egy nagyon csúnya és ha lehet azt mondani, hogy tényleg gonosz árnyoldala. Ebben is vannak fokozatok mint mindenben.
Vannak olyan emberek akiknek ez "csak" tetszik. Azaz nagyon tetszik nekik ha egy ellentétes (vagy azonos) nemű embernek hiányzik egy végtagja. Belőlük viszonylag sok van, ahhoz képest amit gondolnánk, és őket is betegnek tartják. Aztán vagyunk még kevesebben akik úgy is érzik, hogy ugyan "fizikailag ott van, de minek". Én nem tudom, nem ismerem azoknak a gondolatait akik a "csak tetszik" kategóriába tartoznak. Néhányukkal cseteltem már, fórumokban, itt-ott váltottunk pár üzenetet. Az a tapasztalatom, hogy általában jól tudják kezelni ezt magukban. De közülük vannak néhányan akik nem képesek betartani a játékszabályokat. Olvastam olyan beszámolókat, hogy kilátogattak parasport (olyan sportok amelyeket valamilyen fogyatékossággal élők űznek) eseményekre, és belógtak a nők öltözőjébe; vagy tizen éves kislánynak leírták messenger üzenetben: "milyen jó neked, hogy ilyen a kezed". Na őket én is elitélem. Ők nem csak betegek, hanem bunkók is, vagy nem is tudom szóval erre nem találok szavakat . Ők nem képesek megértani, hogy hem rontunk ajtóstól a házba. Uralkodni kell, és ha finoman közelítünk egy ellentétes nemű érintetthez, akkor elég hamar kiderül, hogy fogja-e tolerálni ha "tetszik" vagy sem. Ha nem akkor békén kell hagyni és nem szabad zaklatni, van elég baja anélkül is, hogy a nyakába lihegne valaki, hogy "te milyen jó, hogy nincs kezed/lábad" (megfelelő rész aláhúzandó)". Ami nem megy nem kell erőltetni. Megfelelő távolságtartás, megfelelő kommunikácó és még az is lehet, hogy megnyílnak, lehet velük beszélgetni stb. Látni kell bennük, hogy ők érző emeberek (sokszor hatalmas szívvel, volt ilyenben részem, erről később lesz poszt, de annyira, mint Ő senki nem tudott szeretni) és nem egy szexuális fantázia tárgyát látni pont abban ami esetleg nekik amúgy is kényelmetlen. Nyilván ebben a csoportban is vannak normálisak is, akik rendesen kezelik a helyzetet, normálisan kommunikálnak stb. Róluk ebben a blogban külön nem beszélnék, "devotee" kulcsszóval közös (google) barátunkkal rájuk tudsz keresni. Vannak nekik is blogjaik, meg fórumaik meg mindenük. Ez a blog nem róluk szól.
Térjünk vissza a "mi" csoportunkhoz. Leggyakrabban végtaggal kapcsolatban érzezzük ezt, de nagyon sokan vannak akik lebénulni szeretnének, és kerekesszékbe kerülni. Néhányan vannak akik egyik, vagy mindkét szemükre megvakulni, vagy mindkét fülükre megsüketülni szeretnének. Én cseteltem egyszer egy ausztrál figurával (akiről később kiderült, hogy valójában lány), ő az egyik szemét saját magának tépte ki. Mert úgy érezte, hogy felesleges neki. Nagyon sok közös pontot találtunk. A szakirodalmak szerint nem egy gyakori dolog, szóval amit írtam, hogy "nagyon sokan" az relatív mert az ún. fejlett világban (erről vannak még úgy ahogy adatok) néhány ezerre teszik a számunkat, néhány forrásban azt említik, hogy nagyon nagy a látencia, azaz nagyon sokszor ez rejtve marad (és az illető személy semmilyen statisztikában nem szerepel, mint pl. én sem szerepelek sehol, szóval egy ember már biztosan van, aki nem látszik sehol), és ezzel korrigálva sem lehet több mint néhány tízezer fő. Szintén a szakirodalom szerint jelentős részük férfi, és csak kisebb részük nő. Ez is egy érdekes dolog, mert az ismertté vált "sikeres" esetek kb. 50-50%-ot mutatnak. Sikeres esetnek azt nevezzük akik túl jutottak azon a fázison, hogy erről álmodnak, és valóban elvesztették valamelyik végtagjukat, szemüket, hallásukat, vagy lebénultak. Ha az ember egy-egy ilyen fórumot megtalál a neten, valóban azt látja, hogy a nickek nagyrésze férfi, de ha sikerül privát üzeneteket váltani elég hamar kiderül, hogy a férfi nickek mögött sok esetben valójában nők állnak. Szóval hogy hányan vagyunk, milyen a nemi eloszlásunk ebben a pillanatban senki nem tudja. Sem mi, sem a szakemberek. Igen, szakemberek, nagyon kevés szakember foglalkozik ezzel a témával, nagyon marginális. Szóval szakirodalom sincs sok.
