Az itt olvasható történetet teljes egészeben a fantázia szülte. Egy kis történt Tündiről (részletesebben ld. itt ).

És még mindig előljáróban, a korábbi posztomban már utaltam rá, hogy a legtöbb emberből ha erről hall egy nagyon negatív érzést vált ki. A legenyhébb amikor a teremtő állatkertjének méretéről, és annak a kerítés magasságáról szóló kommenteket olvasunk, de az "undorító" "nagyon beteg" jelzők is teljesen gyakoriak, és csak megint magamat idézve ezt nem csak Web magyar részén, hanem angol, német oldalak, fórumok posztjainál is. Ne értsétek félre, nem tartom normálisnak. Egy szóval sem mondtam, hogy ez a jelenség teljesen normális. Nem, tényleg nem normális ebben maximálisan egyetértünk.

Ha valaki arról akar kommentelni, hogy nem vagyok normális kimoderálom. Egy szóval sem mondtam, hogy ez normális. De ezek a gondolataim!

Tündi még egyszer ellenőrizte, hogy megvan-e minden, ami fontos. Az útra csak a lehető legkevesebb felesleges dolgot akarja magával vinni, mert haza felé minden más lesz, és sokkal nehezebb, ezek a gondolatok jártak a fejében. Repülőjegy, beszálló kártya, szállás visszaigazolás, orvosi papírok, bankkártya, útlevél OK. Ruhából csak a legszükségesebbeket tette el, ha valami nagyon kell ott majd vesz valamit. Már csak pár perce volt az indulásig. Egy kis gurulós bőröndbe befért minden, ami meg a repülőn kell a kis táskájába rendezte. Lement a ház elé, hogy a transzfert megvárja, időben meg is érkezett. Beült a kisbuszba. Innen még visszafordulhat, gondolta, léptei kicsit bizonytalanok voltak.

- Megérkeztünk! - szólalt meg a sofőr.

Tündi kiszállt a kisbuszból, magához vette a gurulós bőröndjét. Egy pillanatra még ránézett a sofőrre.

- Ne féljen a repüléstől! Nem lesz semmi baj! - Szólalt meg a sofőr, mert látta, hogy Tündi nagyon bizonytalan, nagyon izgatott és már azt sem tudja, hogy hol van.

- Nem, nem félek, csak átgondoltam még egyszer, hogy minden nálam van-e amire szükségem lesz a következő napokban. - Magyarázkodott Tündi. - De inkább csak magának.

- Jó utat! - Köszönt el a sofőr, becsukta a kisbusz ajtajait és elment.

Tündi bizonytalanul állt a nagy repülőtér bejáratánál, majd elindult befelé, úgy érezte magát, mintha a mérete egy hangyáé lenne, és a Himalája lenne előtte. A hatalmas előcsarnokban körbenézett, megkereste a járatát, odalépett a pulthoz megmutatta a papírjait. Átesett a szükséges átvizsgáláson, és elindult a gép felé. Szinte nem is vette észre, hogy mások is vannak, a repülőtér zajait, a bőröndök kerekeinek csattogását, a szinte folyamatosan beszélő hangosbemondó, az utasok és a személyzet beszélgetéseiből semmit sem hallott, teljesen a gondolataival volt elfoglalva. Bizonytalanságát látva egy ember lépett hozzá, és elkísérte a géphez. Sem a kétszeri átszállásról, sem az útról sok emléke nem maradt. Csak az előtte álló három és fél hétre gondolt. A gép megérkezett, leszálltak. Végig sétált a folyosón és beállt az egyik kapu előtt álló sorba.

- Igyekezzen, nem látja, hogy feltartja a sort! - Szólalt meg egy hang a repülőtér folyosóján. Tündi összerezzent, hogy most ez neki szól. Úgy érezte, hogy gyorsan halad, de inkább a gondolataival volt még mindig elfoglalva. Itt már csak az járt a fejében, hogy néhány nap és minden megváltozik az életében. Már semmi nem lesz olyan, mint volt. Ettől kicsit bizonytalan lett, de folytatta az útját.

- Na végre! Elvámolni való van magánál? - Kérdezte egy tiszt a folyosón bizonytalanul közlekedő Tünditől.

- Nem nincs, csak a repüléstől kicsit felfordult a gyomrom, és picit ettől bizonytalan vagyok - Válaszolta.

- Ha nincs vámárú magánál akkor ott a másik kapuhoz menjen. - Igazította útba a tiszt.

Átsétált egy másik kapuhoz.

- Útlevél ellenőrzés, kérem az útlevelét! - Monda nagyon határozottan a kapunál álló határőr. Tündi átadta az útlevelét.

- Köszönöm, rendben van. Rosszul érzi magát? - Kérdezte

- Egy picit igen, a repülő út nagyon hosszú volt mindennel együtt 21 órája indultam Budapesten otthonról, és már nagyon fáradt vagyok, a gépen alig tudtam aludni, A gyomrom is felfordult. Ne haragudjanak - válaszolta

- Nincs semmi probléma. Viszont ellenőriznünk kell, hogy nincs-e önnél tiltott szer. Megengedi, hogy kutyával átvizsgáljuk a csomagjait? - „Jajj, most drog futárnak néznek, pedig csak szimplán zavarban vagyok - gondolta.

- Természetesen, de ha gondolja itt ki is pakolom a táskám tartalmát nincs nálam semmi. És én sem fogyasztok tiltott szereket. - válaszolta.

- Oda legyen szíves a 4-es ajtóhoz menni, és ott a kollégák átvizsgálják. Minden jót.

Tündi már nagyon utálja az egészet leginkább már a szállodában szeretne lenni. De most még ezen a vizsgálaton is át kell esni. Bement a kijelölt szobába. Ott már többen várták.

- Jó napot kívánok - mondta az egyikük. - Kérem maradjon ott, kutyával átvizsgáljuk a csomagjait.

Így is tettek behoztak egy kutyát körbeszaglászta a csomagokat, meg Tündit és a kutya csalódottan távozott.

- Ha gondolják kipakolom a csomagjaimat és megnézhetik. - Mondta a bent lévő embereknek.

- Nem arra nincs szükség, köszönjük az együttműködését. Itt az útlevele. Jó nyaralást kívánunk.

Tündi végre kijutott a repülőtér előcsarnokába. Határozott léptekkel elindult a kijárat felé. A kijárattól már begyakorolta az utat, a térképek alapján. A kiválasztott szálloda kicsit több, mint másfél kilométerre van a repülőtértől, de nagyon takarékoskodni akart pénzzel, ezért már eleve úgy tervezte, hogy gyalog teszi meg a távot. A térképeket, utcaképeket jó előre memorizálta, hogy könnyebben odataláljon. A környék ezért ismerősnek tűnt neki. Ahogy kilépett az épületből több taxis odalépett, hozzá, hogy „Taxit?” jelezte mindegyiküknek, hogy nem tart rá igényt. Negyedóra múlva meglátta a szálloda épületét: „Napfényes part” felirat volt hatalmas betűkkel az épületre festve, és egy hatalmas fényreklám látszott ugyanezekből a betűkből az épület tetején. Belépett az előcsarnokba, szemben volt a recepciós pult. Akik taxival, vagy transzferrel jöttek megelőzték, így beállt a sorba. Bár már leginkább a szobájában szeretett volna lenni. Nagyon fáradtnak érezte magát a 18 órás utazás és a jelentős időeltolódás miatt. Sorra került. Bemutatkozott, elővette a kinyomtatott visszaigazolást.

- Köszönjük arra nem lesz szükségünk, igen megvan. Három és fél hétig lesz vendégünk, szállásdíj rendezve. Látjuk, hogy étkezést nem kért minden napra. - Mondta a recepciós

- Igen, mert egy pár napig egy körutazáson leszek, és akkor nem leszek itt, de egyszerűbb volt egybe foglalni, és a cuccaim nagy részét nem vinném magammal, hanem azokat itt hagynám.

- Ohh igen, így értjük. De olcsóbb lenne akkor az a megoldás, hogy arra a pár napra nem egy egész szobát foglalna, hanem van értékmegőrzőnk, és akkor oda berakja a cuccait, elmegy a körútra, és amikor visszajön akkor megkapja a csomagokat és kap egy szobát. Nem biztos, hogy ugyanazt. Hány napot tervez távol maradni.

Erre a lehetőségre nem számított. A kórházban azt mondták neki, hogy a műtét előtti napon kell befeküdnie, másnap megműtik, és utána még 3 napot kell bent maradnia. Ez összesen öt nap.

- Négy nap múlva indulok, és öt napot leszek távol.

- Rendben köszönjük. Akkor átírom a foglalását, az így fentmaradt összeget jóváírjuk az extra fogyasztásaira. A szoba ára napi három étkezés, és az alap itallapon szereplő italok fogyasztását tartalmazza, minden más extraként kerül majd elszámolásra. Az uszoda, wellness, vizipark használata a szálló vendégek számára ingyenes. Bármilyen kérdés esetén itt vagyunk, és az 222 szám tárcsázása után a szobai telefonon elér minket. Reggeli 6:30 és 11:00-között, ebéd 11:30 és 14:30-között, vacsora 19:00 és éjfél között. Az ön szobája most a következő két napban a 398-as lesz, a folyosó végén jobbra. A kolléga felkíséri Önt.

Tündi felment a szobába. Ki tette az ajtón kívülre a „ne zavarj” táblát, levetközött, gyorsan lezuhanyzott, mert már közel 19 órája úton van. És eldőlt az ágyban, eszébe jutott, hogy még az időeltolódással is kezdeni kell valamit. Budapesthez képest minden 8 órával később van. Sok ideje nincs átállni, mert négy nap múlva jelentkeznie kell a kórházban. Ránézett az órájára 11:15-perc. A szobában lévő kijelzőn 03:15… „hogy is van a reggeli?” gondolkodott, mit mondott a recepcíós. Nem volt képes visszaemlékezni. Körbenézett a szobában, és talált egy papírt amire szerencsére minden rá volt írva. Reggeli 6:30 és 11:00-között, ebéd 11:30 és 14:30-között, vacsora 19:00 és éjfél között. Most legalább 8 órát kéne aludnia. Azzal kicsúszik a reggeli időből. De nem sokkal utána már van ebéd. Átállította a mobilján az időzónát, hogy az a helyi időt mutassa. Végül úgy döntött nem állít be magának ébresztést. Majd felébred amikor sikerül. Egy ideig még forgolódott, aztán sikerült elaludnia. Dél körül kezdett magához térni. Lezuhanyzott, felöltözött, kicsit rendezgette a cuccait, és lement ebédelni. Össze kell magát szednie, mert négy nap múlva reggel 8-ra már a kórházban kell jelentkeznie. Érdekes lesz, gondolta. Szerencsére az utazás annyira kifárasztotta, hogy úgy érezte, hogy ez fog menni. Ebéd után elindult, hogy felderítse a kórházhoz vezető utat. Kb. fél óra múlva megtalálta a Kórházat. Még egy kicsit sétált a városkában. Amit látott, hogy nagyon sok hozzá hasonló fiatal van a városban, mint turista, és nagyon sokan görkoriznak. Nem messze a kórháztól látott egy görkori boltot, bement, körbenézett. Mondta az eladó, hogy nem csak venni, hanem bérelni is lehet a turistáknak. Nézte az árakat, számolt. Úgy gondolta, hogy a kölcsönzés jobb lenne, mert csak a következő pár napra kéne neki, mert a után már nem fogja tudni használni. Viszont az is eszébe jutott, hogy ő nem szeret más után belebújni egy cipőbe. Nézte a mobilján az aktuális egyenleget, az aktuális árfolyamot. Majd szomorúan kisétált az üzletből. Már a szomszéd utcasaroknál járt, amikor három fiatal lány görkorival elviharzott mellette. Visszafordult, és visszament az üzletbe:

- Megveszem.

- Milyen méret? - kérdezte az eladó.

Ekkor eszébe jutott, hogy fogalma sincs milyen méret kell neki, mert itt egészen más számozás van. Elbizonytalanodott. Az eladó már rutinos volt. És kezébe adott egy táblázatot. És megszólalt:

- Látom, hogy külföldi. Itt van egy táblázat a leggyakoribb méretekkel. Honnan érkezett?

- Magyarországról, EU.

- Ohh az nagyon jó, voltam már ott, nagymamám magyar, de én már nem tanultam meg a nyelvet sajnos. Néhányszor jártunk Magyarországon, Budapest nekem nagyon tetszik. - Mondta az eladó.

- EU méretben hanyas? - Kérdezte.

- 39-39.5 között.

- Várj. - Az eladó bement a raktárba, keresgélt, és kijött két görkorival.

- Először ezt próbáld fel. - monda az eladó.

- Hú ez nagyon jó! Tökéletes a mérete.

- 180 frrefe - Mondta az eladó.

Tündi nem tudott megbirkózni a helyi pénznem kiejtésével, sosem értette, és most is csak valami zagyvaságot hallott belőle. Ő el is nevezte fabatkának, mert annak legalább van értelme, és az árakat fabatkában számolta. Kivett a pénztárcájából 200 fabatkát oda adta ez eladónak. Az eladó visszaadott 20-at. Még az üzletben felvette a görkorit. Nagyon örült neki. Elindult az üzletből kifelé, érezte, hogy ez egy nagyon jó görkori. Hasonló, mint amit otthon használ, de valahogy ez sokkal jobb, és még olcsóbb is volt. Pár méter után egy nagy „hélló, hélló…” kiabálást hallott. Megfordult az eladó szaladt felé kezében a cipőjével: „Ezt az üzletben felejtetted, gondolom még szükséged lesz rá, és itt van egy szatyor tedd bele” szólalt meg az eladó. „Köszönöm, köszönöm!” „semmiség” válaszolta az eladó. Szemből jött megint az a három lány, aki az előbb elment mellette.

- Hello, come with us! - Kiabálták. Hívnak, hogy menjek velük? Ahogy közeledtek, lelassítottak. „come”. „Gyere” futott át az agyán. Tényleg azt akarják, hogy menjek velük. Elkezdtek beszélgetni. Kiderült, hogy itt ismerkedtek meg az utcán, ketten nyaralni jöttek ide, és Olga, aki Budapestről jött és már több éve itt lakik, de nagyon szeret görkorizni. Őt látta meg Sue, aki new yorki és kérdezte meg Olga-t, hogy hol szerzett görkorit. Majd, amikor így ketten mentek és beszélgettek csatlakozott hozzájuk Lauren Texasból. Sokáig angolul beszélgettek, amikor a két amerikai lány mondta, hogy nekik most menniük kell. Ekkor Tündi gondolt egyet, és megkérdezte Olgát, hogy beszél-e magyarul. Olga, természetesen tudott magyarul így magyarul folytatták a beszélgetést. Olga megkérdezte, hogy miért jött ide? Tündi mondta neki, hogy itt nyaral három hétig, és utána megy vissza. Olga elmondta, hogy ő már több éve szezonban áprilistól október közepéig itt dolgozik, utána általában Budapesten, vagy a környékén dolgozik. Utána vissza ide. Kérdezte, hogy meddig marad, mit akar itt csinálni. Ekkor Tündi elmondta neki, hogy most egy pár napig még próbál átszokni az időzónába, és utána, egy körutazásra befizetett aztán visszajön ide, és összesen három hétig marad itt. Olga mondta, hogy ő, amikor nem dolgozik és jó az idő akkor általában itt van, vagy a közeli skate parkban,  valahol megfogja találni, és szívesen segít itt eligazodni. Tündi gondolta, hogy ezt majd nagyon nehéz lesz kimagyarázni, de hát ez van, ez dobta a gép.

A következő napokban próbált egyre jobban átszokni a helyi időre, egyre inkább kezdte megszokni. A szálloda és a kórház közti utat már jól ismerte. A nap egy részében a parkban ült, egy részében görkorizott. Pontosan tudta, hogy a szálloda és a kórház közti utat fél óra alatt teszi meg, a reggeli, az összecsomagolás és az értékmegőrzőbe bepakolással is gyorsan meglesz. Bár a jelentős időeltolódást még nem tudta teljesen magában átállítani, de reggel korán kell kelni. Megcélozta, hogy először összepakol, és utána 7-kor elmegy reggelizni, és onnan már egyenes a kórházba fog menni. Fél hatra húzta fel az óráját. Megpróbált aludni, de a gondolatai miatt szinte csak forgolódott az ágyban. Sikerült felébrednie. Ahogy tervezte gyorsan megreggelizett, összecsomagolt, leadta a cuccait az értékmegőrzőbe, és csak a legszükségesebb dolgokkal elindult a kórház fel. A máskor fél órás út rendkívül hosszúnak tűnt neki.

A kórház épülete nem nagyon tért el külsőre a környék szállodáinak formájától. Egy nagyon látványos, sok emeletes üveg-acél épület. Minden a csillogásról szól. A reggeli napfény és a tenger érdekes fényjátékot mutatott a hatalmas üvegfelületeket. Az előcsarnokba belépve nem egy szokásos kórház benyomását keltette inkább egy szórakoztató központét. Hamar megtalálta a recepciónak álcázott betegfelvételt. Pont úgy nézett ki, mint egy luxusszálloda recepciója, nem úgy ahogy megszokta egy kórház esetén. Oda lépett, bemutatkozott. A pultnál álló ember beütötte a nevet a számítógépbe. És megszólalt:

- Igen, meg is vagy. 5. emelet 103-as szoba. Holnap reggel 9:00-kor műtünk meg. Most először lesz egy vérvétel, utána 10:30-kor találkozol az orvosokkal, átbeszéltek mindent. Amit látok, hogy minden ki van fizetve. Így ez a rész is rendben. Itt van egy karszalag ezt tedd fel a kezedre, mert ez fog téged itt azonosítani, ha bármi van. Add ide a kezed. - Szólalt meg a recepciós. Tündi automatikusan nyújtotta a jobb kezét, de a recepciós egy pillanatra megállt, ránézett a számítógépre. - Inkább most a bal kezedre tegyük, a jobbat fogják műteni. Tündi elbizonytalanodott, de nyújtotta a bal kezét, rákerült a karszalag, és Tündi szemében egy pici könnycsepp jelent meg. „igen lassan meg kell szokjam, hogy a bal kezem kell mindenre használni” gondolta. A kusza gondolatait a recepciós szavai szakították meg, mert ő folytatta: „Felkísérjünk a szobába, vagy mész egyedül?”

- Köszi, felmegyek egyedül. Megfogom találni. - mondta. Ezen kívül úgy érezte, hogy kell neki most még ez a pár perc egyedül lét, amit a gondolataival tud eltölteni. Még van 24 órája, hogy visszalépjen. Lassú léptekkel elindult a lift felé. A recepciós nézte, hogy vajon miért lehet ilyen bizonytalan. Ránézett a gépére, és az jutott eszébe, hogy „nem lehet egyszerű neki…”. Így nem küldött senkit, hogy segítsen neki, mert nem kérte, és az állapota meg nem indokolta. A bizonytalansága a rá váró következő 24 óra miatt teljesen elfogadható.

Tündi felment az ötödik emeletre. A lifttel szemben a falon jó nagy számok mutatták, hogy melyik irányba kell mennie a 103-as szoba felé. Befordult a folyósó végén, ahova az volt kiírva 100-110, ebből tudta, hogy megvan a folyosó szakasz, amit keresett. Egyből egy nővérpultot látott meg. Legnagyobb meglepetésre Olgát látta, akivel az elmúlt napokban többször görkoriztak együtt. Olga megszólalt:

- Szia, csak nem te jössz a 103-asba?

- Igen, én oda vagyok beírva.

- Gyere, ne izgulj. Nem kell semmit mondjál, tudok mindent. Csak nem gondoltam, hogy Te fogsz ide jönni.

Tündi lefagyott. De tudta, hogy innen nincs vissza út. És talán még jó, is, hogy Olga itt van vele. Bement a szobába Olga után.

- Ez, mint látod egyágyas szoba ahogy kérted. Az ablakon kinézve pont a tengert látod. Ha bármi gondod van itt van több helyen narancssárga zsinór azt csak húzd meg és jelez kint a pultban, és akkor valaki idejön. De kb. fél óránként valamelyikünk végig jár minden szobát, hogy minden rendben van-e. Nemsokára jön a laboros és vesz tőled vért. Addig helyezd magad kényelembe. Bármire szükséged van szólj. Utána mindjárt jön a doktor Úr is.

- Köszi. Tényleg és ne haragudj, hogy így…

- Nem történt semmi, megértem. Nyugi nincs semmi baj, nem haragszom. Most itt te vagy a fontos, hogy neked minden rendben legyen. Ha valami gyógyszer kell például nyugtató akkor azt az orvossal tudod megbeszélni. Elhiszem, hogy most kicsit zavarodott vagy, de nyugi tényleg.

- Köszi. Minden rendben lesz. Csak most nagyon furcsa minden. - Válaszolta Tündi

- Elhiszem. Tudom mi vár most rád. Erős vagy! - Most mennem kell, de még jövök vissza hozzád.

Olga elment, pár perc múlva megérkezett a laboros nővér, egy kis gurulós asztallal, rajta a vérvételhez szükséges dolgok. A nővér rutinos mozdulattal megcsinálta a vérvételt és elment. Felnézett a fali órára, 10:25 még öt perc és érkezik az orvos. Olga ekkor belépett.

- Szia, minden OK?

- Igen, köszi minden rendben. Kicsit állítottam az ágyon így kényelmesebb.

- Szuper, mindjárt jön az orvos.

Ahogy ezt kimondta az orvos belépett. És megszólalt:

- Korán érkeztem?

- Nem, minden OK. - válaszolt Tündi, és elkezdett felkellni az ágyból

- Maradjon nyugodtan. Dr. Schenky vagyok. És nyújtotta a kezét Tündi felé.

- Kiss Tünde vagyok.

- Ő itt Olga az osztályvezető nővér. Ő mindenben segítségedre lesz.

- Igen vele már találkoztam.

- Szuper, akkor mindent tudsz. Az orvosi papirjaidat láttam már, ez alapján minden rendben. A vérvétel eredménye is pár órán belül meglesz. Még jön az aneszteziológus és ő is megvizsgál, készít egy friss EKG-t és megbeszélitek a műtétet ezen részét. De mi most a többit. Mutasd meg, hogy hol szeretnéd, hogy vágjuk a kezed?

Tündi összerezzent. Ebben a pillanatban végig futott az agyán az elmúlt kb. 16 éve. Általános iskola harmadik osztályba járt amikor először gondolt arra, hogy a jobb alkarja felesleges. Azóta cipelte magával mind lelkében, mind fizikailag. Amikor így nagyon próbálta az emlékeit felidézni, vannak villanások óvodás korából is, hogy mintha már akkor is, de ezek nagyon távoli és nagyon halvány emlékek. Az biztos, hogy stabil emlékei harmadikos korától kezdve vannak. Az első igazi találkozása negyedik osztályban a tanév elején történt. Egy cipőboltban látott egy lányt, akinek hiányzott az egyik karja körülbelül könyöktől lefelé, és hosszan nézte, ahogy mozgatja, használja a beteg kezét. Igen akkor még úgy gondolta, hogy ez egy „beteg kéz”. Később jött rá arra, hogy ez nem beteg ez ilyen. De már ott akkor nézte a saját kezét, még meg is fogdosta, és villámcsapás szerűen helyreállt a kép, hogy az ő keze is ugyanolyan kéne, hogy legyen, csak ezt senki nem látja.

Telt múlt az idő, egyre többször és egyre mélyebben érezte, hogy neki márpedig a jobb keze teljesen felesleges. Ez idő alatt találkozott, beszélgetett több olyan lánnyal aki vagy születésétől, vagy baleset, betegség miatt elveszítette egyik kezét. Minden ilyen alkalommal még melyebbre került azon a bizonyos lejtőn. Két évvel ez események előtt egy titkos csoportban olvasott egy hirdetést, hogy egy távoli országban engedélyezték azt, hogy ha valaki nagyon szeretné megfelelő összeg befizetése után levágják az adott testrészét. Egy évig gondolkodott az egészen. És egy évvel később írt nekik, hogy ez van, és mennyi az annyi. Néhány email váltás után pontosították az összeget. Az összes spórolt pénzét, meg a közben vállalt diákmunkákból szerzett pénzét erre áldozta. Nappal egyetem, délután-éjjel munka és tanulás. Úgy egyezett meg velük, hogy ha vége az egyetemnek, leteszi az utolsó vizsgáját, ami nála a záróvizsgát jelentette, akkor pár nappal később, amint van megfelelő járat, utazik. És most itt van szemtől szemben az orvossal, aki elvégzi rajta a régen várt műtétet. És most életében először meg kell mutatnia azt a vonalat egy idegennek, ahol úgy érzi, hogy vége van a kezének. Feltűrte a pizsamája ujját egészen majdnem a válláig a jobb kezén. És egy pontra mutatott a jobb könyöke alatt egy kb. 3 cm-re. Az orvos elővett egy speciális filctollat, körberajzolta Tündi alkarját, egy picit lejjebb, mint mutatta.

- Ott nem tudjuk vágni, csak itt, ez a maximum, vagy a könyököd sem lesz. De azt írtad, hogy könyököt szeretnél.

- Igen. Akkor legyen itt, az a kb. egy centi nem sokat számít már.

- Helyes. Szuper. A mosdásnál vigyázz, hogy ez a vonal megmaradjon. Reggel majd jön egy ápoló és alaposan beköti a bal kezed, csak azért, hogy minden biztosítva legyen, hogy ne hibázzunk. A műtét után majd Olga és a gyógytornász fog segíteni felállni, mert elsőre nehéz és furcsa lesz az egész. Holnap reggel 8:30-ra jönnek érted és visznek a műtőbe. Kérdésed van?

- Nincs, már mindent egyeztettünk korábban e-mailban. És nagyon szeretném ezt a műtétet, nagyon várom. - válaszolta Tündi.

- Akkor holnap reggel. Vigyázz magadra. És este 6 után már ne egyél, csak egy pár korty vizet igyál.

Olga és az orvos kimentek. Egyedül maradt a szobában. És meredten nézte a karját a ráfestett piros csíkkal. Ült és nézte. Észre se vette, hogy bejött még egy orvos a szobába.

- Üdvözlöm, Dr Coma vagyok. Én vagyok az altató orvos. Minden rendben?

- Kiss Tünde! Igen minden rendben csak elgondolkodtam.

- Azt nem csodálom jelen helyzetében. Hajrá! A legnehezebb részen már túl van. A protokoll szerint Önnek kell választania, hogy helyi érzéstelenítéssel vagy altatással végezzük a műtétet, de ahogy látom az Ön lelki állapotát én az altatást javasolnám. Egy EKG-t gyorsan csinálunk utána megbeszélünk mindent.

A nővér gyorsan feltette az elektródokat a gép kirajzolta a görbéket, ezt elmentték a számítógépre.

- A laborja is tökéletes, ez is. Nincs akadálya az alatásnak. Remélem ezt választja.

- Igen, ezt korábban is írtam e-mailban, hogy nagyon félek a műtéttől.

- Ez látszik, éjszakára hagyunk itt egy nyugatót, ha gondolja vegye be. Más kérdése van?

- Nincs, minden rendben van. Csak kicsit kavarognak a gondolatok.

- Ez természetes. Azért ez egy nagy műtét lesz. Reggel találkozunk. Bármi gond van szóljon nyugodtan, én délután 4-kor elmegyek, de az ügyeletes itt lesz.

Bejött egy nővér. Behozta az ebédet. Tündi gondolt egy merészet, hogy már ma is csak bal kézzel fogja megenni az ebédjét. De ez nem sikerült, egy idő után mindig elkezdte a jobb kezét is használni. Ebéd után egyedül maradt. Eredetileg ki akart menni a kórház kertjébe sétálni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Csak ült az ágyon és nézte a karját a piros vonallal. Legszívesebben ordított volna, mert nagyon nyomta a lelkét ez a dolog. Egy idő után rájött, hogy ez így nem lesz jó, és nem fog aludni és akkor másnap nem műtik meg. Kisétált a nővérpulthoz, és megkérdezte, hogy itt hogyan tud valami filmet megnézni a netről. Elmondták neki. És megkereste az egyik kedvencét a Padlás című darabot és azt megnézte. Utána meghallgatta szintén Presser Gábortól a Képzelt Riport összes dalait. És ezt felváltva még körülbelül háromszor, és akkor elaludt. Reggel egy nővér ébresztette, hogy most menjen lezuhanyozni, és készüljön mert nemsokára viszik a műtőbe. Pont végzett, amikor megérkezett két beteghordozó fiú. És ez volt az a pont amikor a korábbi feszültsége egy pillanat alatt megszűnt, és egy hatalmas nyugodtság érzés töltötte el. Az orvos még egyszer megkérdezte, hogy akkor végleges a döntése, nem változtat semmit és kezdheti-e a műtét. Tündi egy egyszerű „igen” választ adott. Az altatóorvos rátette a gép elketródáit, az arcára nyomott egy maszkot, hogy számoljon el tízig. Érezte, hogy a teste egyre nehezebb és kezd megszűnni a világ maga körül.

Egy picit később, legalábbis ő úgy érezte, egy hangot hallott, hogy „minden rendben volt! Ugye hal engem?” Erre csak bólintani tudott és megint elaludt. Szép lassan elkezdett magához térni, de még nehéznek érezte mindenét. Megpróbálta megmozdítani a jobb kezét, és úgy érezte, hogy mozog a karja meg az ujjai is. „Hú mégse műtöttek meg?” futott át az agyán, de még nem volt elég ereje, hogy megmozduljon. A szobában lévő nővér jelzett az orvosnak, aki pár pillanat múlva megérkezett. „Látom jól van, minden OK?” Tündibe már nagyjából visszatért az élet, de még nagyon kábultnak érezte magát. de tudta mondani, hogy „igen, minden OK”. Közben már azon jártak a gondolatai, hogy valaki megtréfálta, mert tudja mozgatni a jobb kezén az ujjait, a csuklóját, bár a könyöke nem akar mozdulni. Az orvos megszólalt:

- Még ne kelljen fel, még pihenjen. Bármi gond van jelezzen, azonnal jövünk.

Tündi már nagyon szeretett volna kicsit egyedül lenni, és utána járni a dolgoknak. Megpróbálta a takarót megfogni de hiába tudta mozgatni az ujjait a takaró nem mozdult meg. Semmit. Gondolt egyet és megfogta balkézzel a takarót, de ekkor már a nővér is odament neki segíteni.

- Szeretnéd látni a kezedet?

Tündi bólintott, hogy igen. A nővér segített elhúzni a takarót és akkor meglátta, hogy csak egy nagy kötés van a keze helyén. Ahogy nézte a karját, már ami megmaradt belőle, közben érezte, hogy tudja mozgatni az ujjait. Hamar rájött, hogy ez az amiről olvasott, hogy eleinte még lesz egy ilyen érzése, de ez szép lassan meg fog szűnni.

Úgy érezte, hogy már nagyon ki kell mennie a mosdóba. A szobában ülő nővér ránézett, és mondta, hogy neki, hogy segít felállni mert most még furcsa lesz. De Tündi egyedül akart felállni. Már megszokta, hogy ilyenkor a kezeivel megtámaszkodik. És nagyon hamar rájött, hogy ez most nem fog sikerülni. Az első pár lépése nagyon bizonytalan volt, de sikerült leküzdenie a távot. Nem sokkal később megkapta az ebédjét, egy levest és egy sülthúsra emlékeztető második fogást. Leült, és megpróbálta megfogni a kanalat, és megint rájött, hogy ez nem fog sikerülni. Ekkor futott át az agyán, hogy „ez nehezebb lesz, mint gondoltam”.

Folytatás következik...