Timike egy érdekes jelenség volt. Ahhoz, hogy az egész kicsit világosabb legyen vissza kell menni egy picit távolabbra.

Az már kiderült, hogy egy túraszakkörnek voltam túravezetője, meg szerettem kirándulni csavarogni. Nem voltam az a tipik otthon ülök és bámulom a falat típus. Az egyetem végére kifejlődött egy jó adag emberutálat is bennem. Szóval leginkább magamba szerettem lenni. Igy megismertem egy Gábor nevű embert, valahol Kőszeg környékén egy ilyen csavargás alkalmával. Róla azt kell tudni, hogy egy egyetemi professzornak volt a „jobb keze” (én inkább balkéznek nevezném, de miután a Covid legyőzte, és már nem tud védekezni nem bántom, mert alapvetően jó ember volt, és elég sokat segített egy időben nekem. Nyugodjék békében szegény, tényleg sajnáltam amikor hallottam, hogy nincs már köztünk. Annak ellenére, hogy nem voltunk igazán pajtások, de a halálhíre megrendített rendesen). És sokat beszélgettünk és mondta, hogy van a Professzor Úr, és kell neki ember, aki hajlandó méréseket csinálni az Aggteleki karszton. Mondtam OK legyen, arra felé még korábban nem igazán jártam. Össze is hozott a Professzorral, és egészen használható munkakapcsolat alakult ki köztünk (még fizetett is néha, ami akkor jól jött mert az Egyetemi fizetésem nem volt túl sok). És néhányszor elkísértem őket terepre. Aztán egy idő után már mentem egyedül is. A Professzor fő területe Aggtelek volt, de egyszer valami bekattant nála, és kitalálta, hogy szerzett (ebben jó volt, mert mindent tudott szerezni, bár az igy szerzett cuccok nagy része teljesne alkalmatlan volt arra amire a Profnak kellett volna, de volt egy rakás mindenféléje, volt amiről sosem derült ki, hogy igazán micsoda és mire lenne jó, de volt...) valami adatgyűjtőket egy részét Kanadából (ezekre volt a legbüszkébb, bár ezek voltak a legrosszabbak), egy részét valami akkoriban alakult kis KFT gyártotta neki. Egyik rosszabb volt, mint a másik. A terve az volt, hogy ilyen adatgyűjtőkkel teleszórja a hegyet, és havonta arra járunk, kiolvassuk az adatokat és kiértékeli. Elég hamar rájöttek, hogy az egy hónap az sok, mert nem bírják addig az akkumulátorok, legyen két hét. Na én ekkor kerültem be a csapatba. És azt csináltuk, hogy be lett osztva, hogy melyik „áldozata” melyik hétvégét nyeri meg, hogy begyűjtse a műszereket. Eredetileg volt valami kezdetleges laptop (éppen, hogy befért a 120 literes nagy túrahátizsákba akkora volt), meg valami kiolvasó készülék, meg egy marék akksi. És úgy volt, hogy rácsatlakoztatjuk a műszerre a kiolvasót és vagy sikerül kiolvasni vagy nem (ez utóbbi volt a gyakoribb), majd akku csere. És ezt ismételjük két hét múlva. Aztán kitaláltam, hogy ha van még egy készlet műszer akkor nem kell ott a helyszínen barkácsolni a kiolvasással, hanem viszünk egy műszert kicseréljük, és majd itt Pesten nyugis körülmények között kiolvassuk (ez nagyban javította a kiolvasás hatékonyságát, ez azt jelentette, hogy a nyolc műszerből átlag ötöt sikerült is kiolvasni, nem úgy, mint korábban, hogy a nyolcból kettőt.). Arra már nem volt pénze a Profnak, hogy szerezzen valamit terepjárót, azt csak végszükségben szerzett valami ismerősének az ismerősén keresztül, ha nagyon cudar idő volt akkor a figura, akié az autó volt terepjáróval körbe vitt minket. De általában gyalog. Ezek a gyalogos utak voltak a legjobbak, általában örömmel vállaltam azokat. Többen voltunk, mindenkinek más volt a stratégiája (én összesen kb. egy évig jártam velük oda, de elég jól megismertem a környéket).

Nekem az vált be, hogy a péntek esti vonattal elmentem Bódvaszilasig, és ha szerencsém volt és a vonaton a Miskolc-Bódvaszilas távon (ez valamivel több, mint másfél óra volt a vonatnak) csak egy késelés történt, akkor olyan este 10 körül Szilason voltunk. Ha több késelés is volt, akkor volt, hogy csak éjfél körül ért be a vonat. Néha előfordult, hogy nem volt késelés a vonaton, de ez nagyon ritka volt abban az időben. Szóval, ha este 10 körül Szilasra beért a vonat akkor szerencsém volt, és onnan egy laza sétával felmentem az akkor már igen romos (azóta teljesen eltűnt, bár vagy 10 éve nem jártam arra) Szabó-pallagi erdészházig, és úgy éjfél körül oda is értem. Ha sokat késett a vonat akkor éjfélre nem értem fel, akkor valahol útközben kerestem valami helyet. A Szabó-pallagi erdészház egészen jó volt, mert sík terep és fel lehetett akasztani a hátizsákot ott az egyik romos falra, és egy polifoam matracon és hálózsákban kellemeset lehetett aludni. Ennek az egésznek volt egy olyan bája, hogy az utolsó emberszabásúval nagyjából Szilas közepén találkoztam és onnan kezdve vasárnap kb. délig nem láttam embert (embergyűlölet kezelésére egészen jó, ha nem találkozunk emberrel). Szóval Szabó-pallagon éjszaka letudva. Az ott lévő műszer lecserél, és elindulás a következő pontra ez Derenk volt. Ott is volt egy műszer, ott lehetett egy jót ebédelni, és ha az ember nyárvégén járt arra még lehetett a pár még termő gyümölcsfáról gyümölcsöt szedni. Derenk történetéről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy 1942-re Horthy a falu összes lakosát kitelepítette, azóta nem lakik ott senki, de pár ház, meg pár gyümölcsfa még emlékeztet arra, hogy ott egykor egy falu állt. Derenken egy gyors tízórai, műszer csere és tovább Jósvafő irányába. Innen egy laza sétával egészen emberi időben (a műszerek összeszedésével) el lehetett jutni a Lófej-forrásig, ami ugyan csak ritkán folyt, mert egy különleges időszakos forrás, de volt ott egy esőbeálló, meg egy magasles a közelben. Tehát a következő éjszaka (ez már szombat) ott eltölthető volt. És ekkor már 24 órája nem találkoztam emberrel, mert arra felé csak nagyritkán járt egy-egy vadász más meg szinte senki. Néha egy-egy turista csapat járt arra (csak abból következtetek erre, mert mi is jártunk arra néha, csak kirándulni is később, szóval ha mi arra jártunk más is járhatott arra, de soha senkivel nem találkoztam ezen a szakaszon, bár most mar, nem is fogunk mert egy bő 20 éve áthelyezték a Ménes-völgyből a kéktúra útvonalát egy kicsit délebre, és bioszféra rezervátum lett és fokozottan védett meg minden, csak akkor lehet bemenni,  ha nagyon muszáj, egyébként nem is baj, mert szerintem az ország legvadregényesebb természetes erdeje). Aztán vasárnap Lófej-forrásnál lévő műszer is összeszedésre került, és onnan már csak egy mérési pont volt Babot-kút Jósvafő és Aggtelek között a Zöld jelzésen. Itt már néha egy-egy turista csoporttal találkoztam, de nagyon ritkán. És végül kb. vasárnap délre Aggteleken lehetett lenni, és ott még egy gyors ebéd belefért, és ha jól emlékszem (bár régen volt) fél három körül indult egy menetrendszerinti busz Budapestre. És azzal pikk-pakk este nyolc és fél kilenc között a Népstadionnál lehetett lenni. Ez volt a móka. És már egészen rutinná vált. És akkor kanyarodjunk vissza Timikéhez. Illetve itt jelent meg Timike.

Valahol  a Ménes-völgy - Lófej-forrás közti szakaszon bandukoltam kényelmes séta tempóban, amikor egy teljesen szürreális látvány fogadott. Egy fiatal lány kóborolt az erdőben. De az öltözete nem az a tipik turista, hanem az a tipik „elugrunk shoppingolni a Váci-utcába” (akkoriban, ma már inkább ilyen szettet egy plázában bolyongó csaj vesz fel). Szóval kb. a semmi közepén, ahol ember nem jár (mint a népmesékben itt jön a gonosz boszorka, és „szerencséd fiam, hogy öreganyádnak szólítottál”) valószerűtlen helyzet. Ott bolyongott Timike. Bátortalanul megszólított, hogy I./ tudom-e hol vagyunk? II./ Tudom-e hogy hogyan jut haza? Mire mondtam neki, hogy természetesen tudom, hogy hol vagyunk. Azt, meg csak akkor tudom megmondani, hogy hogyan jut haza ha elárulja, hogy hol van a „haza” („ET haza”). Akkor még bepróbálkozott, hogy adjak neki térképet. Amikor tisztáztuk, hogy térkép nincs nálam, mert akkora már bejártuk rendesen a Proffal a környéket és térkép nélkül is eligazodtam, kicsit furcsán nézett. Nagy nehezen rekonstruáltuk a történetet (ehhez nem kellett túl sok Colombói képesseg, mert Timike elmesélte). És a következő sztori rajzolódott ki: A pasijával - akit akkor már három hete ismert - kitalálták, hogy eljönnek otthonról valami faházakban alszanak. Másnap megnéznek egy barlangot, ami nagyon közel van a faházakhoz, utána elmennek egy másik barlanghoz és azt is megnézik. Ez a másik nincs messze autóval, és utána vissza mennek a faházba és alszanak egyet és utána vasárnap haza mennek Balatonfüredre. Ebből azért összeraktam, hogy a közelben egyedül az Aggteleki kempingben vannak faházak, a két barlang is tisztázásra került, és a Balatonfüred meg egy konkrét pont volt a történetben. Azután az is kiderült, hogy minden jó volt meg stb. amíg meg nem jelent valami csaj, aki szintén meg akarta nézni a második barlangot.

A bonyodalom itt kezdődött mert ez a másik csaj üdvözlésként átölelte a pasiját, és egy hatalmas csókot is nyomott. Ettől Timike kiborult és közölte, hogy ő akkor itt végett vett a kapcsolatnak és elindul gyalog vissza a faházakhoz. Innen a történetből csak az hiányzott neki, hogy fogalma sem volt arról, hogy ő fizikailag a Föld melyik pontján tartózkodik, arról még kevesebb, hogy hol vannak a faházak. De arra gondolt, hogy előbb utóbb találkozik valakivel, aki útba igazítja. Hát én voltam az a valaki, aki az utolsó ember által lakott ponttól legalább 10 km-re az erdő közepén (természetesen pont az ellenkező irányban, mint kellett volna lenni, tehát ekkora már nagyjából 20 km-re volt a faházaktól) találkoztam vele. Addigra már eléggé romos állapotban volt. Időnk is elég rosszul állt, de akkor már tudtam, hogy pár műszer kimarad, mert Timikét biztonságba kell helyezni, mert itt nem maradhat, főleg nem a fellelt állapotában. Volt konzervem, meg kenyerem (ebből készült egy gyors szendvics), főztem neki egy teát (gázfőző, víz, meg tea volt nálam), ezzel kb. működőképessé tettem. Bár ne tettem volna, mert beindult, és onnan kezdve végig csacsogott megállás nélkül (szerintem vagy ufó, vagy bőrlégzése van). Megnéztem az órát és úgy ítéltem meg, hogyha gyorsan megyünk még kb. az étterem zárását elérjük Jósvafőn. Szerencsére zárás előtt odaértünk, így megebédeltettem (pénze nem volt, sőt semmi se volt nála). Először nem akarta elfogadni (mert Ő így nem randizik senkivel, hogy nem is ismeri), de elmondtam neki, hogy Pesten melyik egyetemen és hol dolgozok és majd beadja a pénzt (ő valami főiskolára járt akkor szintén Pesten) és ne izguljon, mert mást nem nagyon tud tenni, miután 1./ fogalma sincs, hogy hol van jelenleg, 2./ arról még kevesebb fogalma van, hogy hol van az a faház ahol az ex párja, és vele együtt az összes ruhája, csomagja, iratai, pénze van. Én is csak sejtettem, hogy más nem nagyon lehet a közelben, ahol barlang is van, meg faház is. A kaja után egészen magához tért, persze az esti buszt lekéstük, a következő meg olyan este tíz körül van. És a Jósvafő-Aggtelek gyalog csak egy picit több, mint egy óra (legalábbis akkor nekem annyi volt), így Timikével súlyosbítva majdnem két óra volt, de a Babot-kúti műszert begyűjtöttem, így csak a Lófej-forrás és a Kis-tohonya forrás közelében lévő műszer maradt ki. Sikerült eljutni Aggtelekig. Kiderült, hogy tényleg ott voltak, a recepciós mondta is, hogy ott van két utazótáska, amit egy figura hagyott ott neki, hogy ő haza ment, a szállás díj felét kifizette és ott vannak a csomgjai és ennyi. A Prof úgy intézte a dolgokat, hogy mindig hagyott ott valami lóvét a turista szállóban és ha úgy hozta a sors akkor abból tudtunk ott aludni. Nyilván Timike ott állt egy forint nélkül, mert a pasija az összes pénzt elvitte magával. Nálam se volt túl sok, de a Prof keretéből az éjszakát tudtuk fedezni. A nálam lévő pénzből kifizettem a szállásdíját, és még a haza útra is maradt, meg a másnapi ebédre. Végül, amikor leszálltunk a Népstadionnál 5 Ft még maradt is nálam. Eléggé ki lett centizve, de végül elég volt.

A legnagyobb megdöbbenésemre egy pár nappal később kopogtak a szobám ajtaján. Kinyitottam és ott állt Timike. A legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy valaha visszaadja a pénzt amit akkor adtam neki kölcsön. Aztán beszélgettünk, nem keveset, hanem nagyon sokat. Aztán elmentünk vacsorázni, meg utána Margitsziget… Szóval innen kezdve kicsit megváltozott minden.

Timike nem volt egy túlzottan „okos” lány, inkább azt mondanám, hogy buta volt, mint a főőd. De aranyos volt, meg kedves. Egy elég erős szemüvege volt, ez neki kellett is, mert szemüvegben egészen értelmesen nézett ki (tipik IQ protkó, azt mondta, hogy próbálkozott kontaktlencsével is, de abban lenézték...). Valamelyik főiskolára járt az akkoriban indult egyszerűen elvégezhető valami büfé-ruhatár jellegű szakra. Aztán csak azt vettem észre, hogy egyre többet vagyunk együtt. A legnagyobb meglepetésem az volt, amikor kitalálta, hogy elkísér egy ilyen műszer kiolvasásos dologra. Erről szerencsére sikerült lebeszéljem, mert nem volt hozzá semmilyen megfelelő ruházata. Viszont kihozta belőlem azt, hogy nagyon szerettem a női szemüvegeket hordani, és egyszer rábeszéltem, hogy egy régebbi, már általa nem használt szemüvegét kipróbálhassam, és hordhassam, mert nagyon tetszett, és úgy éreztem, hogy nagyon jól áll. Igaz eleinte nem igazán láttam vele, de egy idő után annyit már igen, hogy ne essek pofára. Egyszer eljött a pillanat, hogy sikerült elérnie, hogy egy éjszakát együtt tölthessünk. Értitek, ő kezdte, hogy aludjak vele, és menjünk el egy hosszú hétvégére (valami háromnapos cucc volt, vagy lehet, hogy húsvét már nem emlékszem pontosan) és az milyen jó lesz. Addigra már elegem lett a Profból és a működésképtelen műszereiből, tehát lett egy rakás üres hétvégém. El is mentünk. Az első éjszaka még gond nélkül lement. A második éjszaka kitalálta, hogy akkor miután egy pár vagyunk akkor ennek megfelelően viselkedjünk. Én mondtam neki, hogy én nem annyira gondolom így. De közölte, hogy ő már nem bírja tovább és vetkőzzek. Ebben segített, mert lassúnak ítélt. Szóval jogilag nem, de gyakorlatilag „megerőszakolt”. Érted egy lány egy fiút! Persze akárhogy próbálkozott nem igazán sikerült. Végül csak-csak összehozta. Nem volt egy olyan túl jó érzés, mert amint belementem azonnal megszűnt a merevedésem. Ezt még párszor elpróbáltuk. Elég csalódott lett, de egy darabig még így maradtunk (ez kb. egy évet jelentett). Mai napig ez az egyetlen eset, hogy belementem egy csajba. Sem azelőtt, sem azóta ez nem sikerült. Az működik, hogy összebújunk, esetleg összeérintjük azt, aminek össze kéne érnie, ekkor még meg is van a merevedés, de ha a csaj akár csak kézzel hozzá ér azonnal vége. Ha meg bekövetkezne a behatolás azonnal vége. Amikor úgy hozzá érek és összedörzsöljük az alsó részünket még néha el is megyek (persze ilyenkor az egész cucc a lepedőn köt ki). Szóval itt Timike elvette a szüzességemet. Nagyon csalódott volt. Persze sokat beszélgettünk. És én mondtam neki, hogy jobban járna ő is meg a világ is ha megmaradna köztünk egy „bartság” és jött a szokásos dumával, hogy „de az fiú és lány között nem működhet, mert a fiú mindig meg akarja dugni a csajt”. Aztán szép lassan rávezettem, hogy gondoljon az elmúlt időszakra, mert itt fordítva volt, ő akarta, hogy megdugjam… Erre nem nagyon tudott mit mondani. Szóval lettünk „csak barátok” azért néha még bepróbálkozott. Aztán szép lassan elkopott az életemből.

Timike sok szempontból jó volt. Ő volt kb. az első „barátnőm”, aki úgy már elmozdulás volt a fiú-lány barátnőség irányába. Igazán a szemüvegén kívül az is jó volt, hogy 160cm magas volt, én meg 168. Így még magassarkúban is alacsonyabb vagy egyforma magasak voltunk. Sem ő előtte, sem azóta nem volt ilyen lánnyal dolgom. Mindegyikük 170-172 körüli volt, és azért zavart sokszor. Feleségem 172cm. Így jól elvoltunk. Ő tényleg nagyon sok területen irgalmatlanul sötét volt. Gyakran jutott róla eszembe Halász Judit Se hal se lát Dömötör c. száma. De ennek ellenére jól elvoltunk. Eltérés, hogy Timike nem kerülte az iskolát, csak a képességei voltak kicsit hiányosak. De végül elhelyezkedett valami cégnél beszerzési asszisztensnek amikor utoljára találkoztam vele, mesélte, hogy már 10 éve ugyanazt csinálja, és „már kezdek egészen belejönni”. Mondjuk ez már az első találkozáskor látszott, hogy képes volt úgy neki indulni az erdőnek (OK, hogy feldúlt lelki állapotban), hogy azt sem tudja, hogy hol van, és azt sem tudja, hogy ahhoz képest hova akar eljutni. De a pasiját sem értem, hogy nem kezdte el kerestetni, amikor azt vette észre, hogy a lány eltűnt az erdőben. Ez az ő kettejük dolga. De térjünk vissza a megfigyelő képességére. Úgy alakult, hogy lett egy jól fizető másodállásom, és így sikerült a már bontószökevény Wartburgomat egy kicsit jobb állapotú Golfra cserélni. Megdumáltam az eladóval, hogy hétvégén alaposan letesztelem és ha valamit találok azt még kijavítja (teljesen jó fej volt, mert tényleg kijavította, egyébként autószerelő volt, és onnan kezdve hozzá hordtam az autót, és végig teljesen korrekt volt.). És megdumáltuk, hogy akkor elmegyünk egy országjárásra, kiveszük a csütörtököt, pénteket és elhúzunk. Aztán elindultunk. És nem ez volt az első közös elmenésünk. Úgy találtuk ki, hogy minden este másutt alszunk, és a Sopron - Bük - Velem - Szombathely lesz a négy szálláshely, le is foglaltuk a szállásokat (azért ez akkoriban még kicsit bonyolultabb volt, mert ugyan volt már Internet, de a szálláshelyek még nem is hallottak róla, úgy kellett innen-onnan, telefönkönyvből, tudakozóból, térképből kinyomozni a számokat). Velem kivételével mindenhol akkoriban még volt ilyen „bungalós” (vagy más néven faházas) kemping. Ott aludtunk, másnap tovább és a környéket bejártuk. Büki kempingben pakolunk össze, amikor megszólal: „ki járt itt?”, néztem rá bután, mert végig együtt voltunk szóval nem értettem. És mutatott a cipőmre, „aki előzőleg volt itt, ő itt felejtette?” Néztem rá még butábban, és nem értettem. Közöltem vele, hogy „az az enyém”. Teljesen össze zavarodottan megkérdezte: „Neked van magassarkú cipőd?”. Itt gondoltam magamban, hogy a logika kiverte a biztosítékot. Szóval, ha az előtte lévő cipő az enyém, és az minden bizonnyal magassarkú, akkor erre a kérdésre csak „igen” a lehetséges válasz. Mondtam neki az egyetlen létező válasz: „igen”. Azt hittem ezt már nem lehet tovább fokozni. De neki sikerült feltennie a következő igen ravasz kérdést, ami már-már Colombo hadnagyot megszégyenítő keresztkérdés volt: „És szoktad hordani?”. Itt erősen elgondolkodtam, hogy erre mit válaszoljak. A szituáció magáért beszélt, mert összesen két pár cipő volt a faházban, az egyik az ővé, a másik a magassarkú cipőm. Tehát kb. logikailag is zsákutca. De gondoltam, szúrok egyet. „Tegnap is egész nap abban voltam. Nem cseréltem ki. A túracipőm most nem kellett az a csomagtartóban van.”. Itt látszott, hogy az igen alacsony teljesítményű processzora végletekig kihajtva dolgozik. „Ezt nem mondod komolyan?” Erre annyit mondtam, hogy „Pakoljunk és menjünk, erre még visszatérünk”. Erre estig vártunk. Én megpróbáltam felkészülni, hogy ebből mi lesz. Este „Te tényleg egésznap magassarkúban voltál…” mire én közöltem: „mert Te is, és így jól éreztem magam”. Azt hittem, itt lesz vége az egésznek, hát nem, nem lett vége. De megint megpróbálkozott, hogy hátha megdugom még egyszer. De csak addig jutottunk, hogy jól éreztük magunkat…